Farkasok kedvese 49. fejezet: MINDENNEK VÉGE
Buda nagyon vidáman fogadott, láthatóan jól érezte magát. Nem tudtam mire vélni. Örült, hogy kellemes volt a kirándulás, és nem érdeklődött, ki volt ott, mit csináltam és hasonlók. Ő is jól megvolt, amíg én távol voltam, sikerült kipihennie magát. Ez lényeges is volt, mert jött a szüret, és nekünk mennünk kellett kivenni a részünket a munkából.
Hetente talán kétszer bújtunk össze. Az együttléteink kezdtek egyformák lenni. Nekem már egyre ritkábban volt meg ebben a teljesség. A szerelmünk elszürkült, a házasságunk gépies lett. Nagyon elkeseredtem. Hol rontottam el? Sehol. Azaz minden lépésnél. De miért? Mi változott meg? Az, hogy Egont elmeséltem? Anita felbukkanása hozta elő. Mert akkor azt hittem, Buda teljesen őszinte hozzám. Ezt akartam viszonozni. Pedig nem kellett volna, hisz a múlt és jelen egészen más. Sosem feküdtem volna le Áronkával, ha nincs ez a feszültség a házasságunkban. Nem tettem volna meg az úgynevezett megelőző csapást, ha akkor Buda nem hazudik a szemembe. Lehet, nem is előztem meg őt… Igen, Anita megjelenése óta változott meg minden. Erre a következtetésre jutottam, és az sem vigasztalt, hogy Áronnal közös nagy titkunk volt. Úgy éreztem, ha most kiderülne, hogy Buda és Anita szexeltek, nem tudnám megbocsátani. Mert már anélkül is boldogtalan vagyok... Igen, boldogtalanná váltam e kétéves kapcsolatban mostanra, bő egyévnyi házasság után.
Egyik nap Anita várt az áruház előtt. Bemutatkozott.
- Beszélni szeretnék veled - mondta.
- Bocs, de nem is tudom, miféle beszélnivalónk lehetne kettőnknek... Vagy mégis?
- Igen, beszélnünk kell. Azt szeretném kérni tőled, hogy engedd el Budát! Ne akadályozd a boldogságunkat!
Nem kaptam levegőt… Szóhoz sem jutottam...
- Mi vaaan?!
- Buda meg én szeretjük egymást. Téged már nem szeret, csak mint barátot. Te a múltja vagy, én meg a szerelme. Úgy tudom, elmondta neked. Vagy még nem?
- Nem! Nem mondott ilyesmit! Annyit tudok rólad, hogy lelki szemetesládának használod őt, pártfogol téged jó barátként, mert te csak neki tudod kiönteni a szíved. És egy iskolatársa húga vagy, innen az ismeretség.
- Úgy látszik, még mindig nem volt bátorsága bevallani neked, hogy engem szeret. Képtelen vagyok megérteni, miért ilyen gyávák a férfiak.
- Buda nem gyáva! Egyszer nekiment egy fickónak, aki megtámadott. Majdnem agyonverte...
- Akkor miért nem mondta el neked, amit kellett volna?
- Úgy látszik, mert mégiscsak engem szeret. Engem szeret, nem téged!
- Tudod mit? Kérdezzük meg tőle magától! Éppen itt jön.
Ekkor már sírtam, nem bírtam cérnával. Budához rohantam, átöleltem őt. Átölelt ő is.
- Buda, nyilatkozz légy szíves! - szólította fel őt ez a dög. - Melyikünket szereted? Kamilla ugyanis meglepődött azon, amit én mondtam neki a valóságról. Hogy engem szeretsz már és nem őt.
Buda nem válaszolt, de engem tartott a karjaiban. Csak maradjon így és mondja azt, hogy engem szeret. Megbocsátom neki azt is, ha lefeküdt ezzel a ribanccal.
- Na? Nem tudod te magad sem?
- Mindkettőtöket szeretem. Kamilla a feleségem, a legcsodálatosabb feleség.
- Azt a mindenit! Nekem nem ezt mondtad róla! És én?
- Téged is szeretlek. Megszerettelek, mert megnyitottad a szívemet. És szükségem van rád is.
- Mint mire? - kérdezte keményen ez a nő. - Mint szeretőre?
Jaj nekem! Kés a szívembe! A szeretője ez a cafat...
- Mindkettőtöket szeretem. Lehet, ez abszurd. Szemét vagyok, beismerem.
Megcsókolta a fejem tetejét.
- Kamilla, szívem, megcsaltalak Anitával, mert... mert... nem tudom... talán mert férfi vagyok, és a férfi az ilyen...
Felzokogtam újból.
- Válassz kettőnk közül! - harsogott a nő hangja. - Most azonnal!
- Nem tudok...
Ez nagyon fájt nekem. Nem tudja, engem válasszon-e vagy ezt a közönséges nőt... Úgy éreztem, ezen már nem tudom túltenni magam.
- Segítek, Buda szívem! - mondta Anita. - Annyit mondok, hogy Laura. Ha lány lesz... Ha fiú, akkor Csaba. Így beszéltük meg, igaz?
- Terhes vagy? - kérdezte óvatosan az én férjem ettől az idegen nőtől. - Ez komoly?
- Terhes vagyok. Tőled, nem mástól. Te szeretnél olyan nagyon apa lenni... ezt többször is elmondtad már.
Ezt már nem tudtam elviselni. Pofon ütöttem Budát és megindultam a kurvája felé. Most megkapod a magadét! Buda azonban lefogott.
- Ne csináld, Kamilla, nem akarom! Üssél inkább engem! Még száz vagy ezer pofont is adhatsz. Megérdemlem. De ne bántsd Anitát... ne bántsd a gyerekem anyját... kérlek...
Csókolgatta a fejem és simogatta az arcom.
- Bocsáss meg, hogy nem tudtalak boldoggá tenni! Bocsáss meg, hogy megcsaltalak! Nem értem, miért tettem. De most, most a gyerekem a legfontosabb, ezért el kell, hogy hagyjalak, édes Kamillám. Kicsim, édesem, értsd meg...
- Akkor ezt megbeszéltük - nyugtázta Anita megnyugodva. - Buda szívem, várlak! Bármikor költözhetsz, az otthonom a te otthonod is!
Nekem pedig ezt mondta:
- Bocsáss meg, Kamilla, de ez egyértelmű. Nem téged utállak, hanem Budát szerettem meg és úgy döntöttem, megajándékozom egy babával. Merthogy ezt tőled nem kapta meg…
Nem volt erőm válaszolni. Meg kedvem se. Legyőzött ez a rafinált bestia. Fölcsináltatta magát, hogy megszerezze Budát. Én meg alulmaradtam, mert nem lettem állapotos, Budának pedig nem volt türelme megvárni, amíg az leszek. És mert ez a ravasz kurva felajánlotta magát a férjemnek, és úgy látszik, aki férfi, az nem tud ellenállni, ha a lyukhoz engedik...
Úgy éreztem, belehalok. Talán meg is történt volna, ha nem kopogtat be hozzánk Zsuzsika, miközben Buda csomagolt. Azonnal a nyakába borultam és sírtam, sírtam, és csak sírtam.
- Buda, mi a fenét csinálsz?
- Láthatod. Elköltözöm, elválunk. Az előbb beszéltük meg.
A barátnőm többet nem kérdezett, csak ölelt engem, babusgatott, vigasztalt.
- Sírjál csak, édes Kamillám, ez kell most, a sírás. Úgy tudsz csak megnyugodni. A sírás átmenet a fájdalom és a megnyugvás között. Én vagyok az örökös barátnőd, és nagyon szeretlek. Sosem leszek hűtlen hozzád.
Így végződött Budával, a férjemmel a farkas-szerelem.
