Farkasok kedvese 53. fejezet: RHUS HIRTA
Szép volt a nyár. Gábor sok időt töltött velem, nálam, azaz otthon, hiszen megvette ezt a házrészt is. Autót is vett. Igaz, volt már egy kocsija, de a bátyja azzal szenvedett halálos balesetet, össze is volt törve. Azóta neki sem volt kedve autózni, de mostanra ez megváltozott. Egyelőre ez maradt a megoldás, hogy amikor tudott, lejött hozzám, de ugyanakkor Szolnokon töltötte az idő nagyobb részét. Kénytelen volt, mert vegyipari mérnökként ott volt vezető beosztásban egy komoly vállalatnál. Magdikát azonban mégsem hozta el, Gizi nem tartotta jó ötletnek.
Eljött az ősz. Megint megszidtak a cégnél, hogy nem jelentkeztem a volt iskolám levelező tagozatára, ahol kétéves képzés után szerezhettem volna érettségit. Úgy gondoltam, megvagyok anélkül is, a munkámat jól végzem el, a kedvesem így is szeret. Megvolt mindkét szüret is. Gábor élvezte, és ennek Apa meg mindkét nagyapám nagyon örült.
Történt az egyik napon, hogy valamiért el kellett mennem a város végére, és onnan visszafelé jövet arra lettem figyelmes, hogy valaki követ. Egy srác. Lehet, csak képzelődöm, gondoltam, de azért a dolog leellenőrzése mellett döntöttem. Átmentem a túlsó járdára. Ő is átjött. Kisvártatva visszamentem. Ő is ezt tette. Megálltam. Megállt ez a srác is. Vajon mit akarhat? Bántani? Elkapni? Miért? Nem is ismerem őt. Inkább az lehet, tetszem neki, és csak nézni akar, gyönyörködni bennem, és mert félénk, megszólítani nem mer, de talán azt reméli, a szerencse segítségével mégiscsak lesz alkalma megismerkedni velem. A belvárosban sikerült leráznom.
Legközelebb éppen ott, ahol leráztam, ott talált rám, és újra követett. Ahová mentem, ő is jött. Mielőtt megközelítettem az otthonomat, megint megszabadultam tőle.
Pár nap múlva ismét a belváros azonos pontján csatlakozott hozzám, azaz olyan húsz méternyi távolságban jött utánam. Megálltam, ő is megállt. Néztem felé, figyeltem az arcát, jól megnéztem magamnak ezt a fiatalembert. Szimpatikus volt, szőke, hosszú hajú, és láttam azt is, mosolyog felém. Ez jó! Akkor remélhetőleg nem kell félnem tőle. Bementem a legnagyobb élelmiszerboltba és gyorsan fedezékbe vonultam, onnan lestem, jön-e. Jött. Nézett jobbra, nézett balra, nem látott. Bejárta az egész üzletet, látszott, kétségbeesetten keres, és bántja, hogy elveszített engem. Akkor aztán előbújtam, persze tisztes távolságra tőle, és észre is vett. Egyértelmű mosolyt láttam az arcán és megkönnyebbülést. Nem mozdultam, ő sem. Azután kijöttem a boltból. Nemsokára hátrafordultam, ő jött utánam, tartva a húszméteres távolságot. Munkába mentem, és le kellett ráznom, nem akartam, hogy megtudja, hol dolgozom. Ismertem egy átjáróházat, oda bementem és félrehúzódtam. Megjelent hamarosan, körülnézett, aztán futva kirohant az udvar szemközti kapuján, feltételezve, hogy azon mentem ki.
Néhány napig nem láttam. Utána Gábor itthon volt, vele töltöttem az időt. Amikor megint elém került, azaz mögöttem tűnt fel ez a srác, már jó ismerősként vettem tudomásul, hogy igen, minden rendben van, nem veszett el, mint jó árnyékom tisztességesen követ. A piacra mentem le krumplit venni, mert legutóbb Anyuék azt nem vetettek eleget. Közben megkérdeztem egy kofát, mennyiért adja a körtét. Nagyon sokat kért érte, nem vettem. Mentem tovább, és amikor visszanéztem, ez a srác éppen elemelt egy nagy körtét ettől az árustól, és diadalmasan mutatta felém. Ez nagyon tetszett... Most kisebb távolságból követett, nem a szokásos húsz méterről, mert itt sűrűn voltak az emberek, könnyen elveszíthetett volna. A piackapunál megint őt kerestem a szememmel, és akkor azt próbálta elmutogatni, hogy ő azt a körtét nekem lopta... és feltette a kapuoszlop elérhető tetejére. Szépen vissza is vonult onnan lehetőséget adva nekem, hogy elvegyem a körtét úgy, hogy közben megmaradjon kettőnk között ez a tisztes távolság. Levettem a körtét, és jeleztem neki, nagyon szépen köszönöm. Kedves grimasszal nyugtázta, majd újból jött utánam, amíg csak el nem veszített, természetesen az én jóvoltomból.
A kedvesem nem jött a következő hétvégén. Vasárnap délelőtt takarítottam, mostam meg hasonlókat csináltam. Anyáéknál ebédeltem, de ő mosogatni nem engedett, így aztán hazamentem Foltosberciért és sétálni vittem. Forgattam a fejem mindenfelé, kerestem őt, ezt a srácot, mert jólesett volna, ha követ, ha mosolyog, ha körtét lop nekem... És megláttam, a húszméteres szokásával ott volt mögöttem. Mentünk a kutyámmal, ő jött utánunk, játszottuk a megállást, a túlsó oldalra való átmenést. A kedves mosoly is ugyanúgy látható volt, ahogy máskor. Egyszer csak Foltosberci kihúzta a pórázt a kezemből és odafutott hozzá. Valamit adott neki, mert azt megette a kutya, majd egy kis csomagot kötött a nyakörvéhez.
- Foltosberci, Foltosberci, gyere vissza, kiskutyám! - kiáltottam és nem is eredménytelenül, máris jött hozzám.
Kibogoztam a kötést és magasba emeltem a csokoládét, mert az volt az a kis csomag. Csókot küldtem köszönetképpen. Úgy tett, mint aki elkapja a levegőben, és a szájához illeszti. Ezután integetett, hogy most én menjek utána. Sikerült megértenem, és most én követtem őt. Egy csendes utcában megállt egy nagyon színes, piros levelű fa előtt. Integetett, hogy menjek oda. Nem mentem, hisz nem erről szól a játékunk. Erre elment onnan és azt mutatta, menjek oda a fához. Odamentem és megcsodáltam a gyönyörű, piros leveleket. Egy perc múlva az ágak között éppen velem szemben ott mosolygott a kedves arc. Odajött tehát... Figyeltük egymást, nagyon izgultam. Még sosem voltunk ilyen közelségben. Talán három, négy méter lehetett a távolság.
- Rhus hirta - mondta szelíden és a fára mutatott.
- Nagyon szép - mondtam gyengéden. - Gyönyörűen piros.
- Ecetfa, ez az igazi ecetfa. Amit annak neveznek tévesen az emberek, az bálványfa - magyarázta.
A kutya húzott feléje és én engedtem neki. Ott álltunk karnyújtásnyira egymástól. Foltosberci a srác zsebéhez nyomta az orrát. Keksz került elő onnan kutyám nagy örömére.
- Köszönöm szépen a csokit, meg a kekszet is. És a körtét szintén...
Közelebb lépett. Egyik ujját a szájához érintette, aztán felém kínálta. Pár centire volt a számtól. Nem tudtam ellenállni... hozzányomtam az ajkam a felém tartott ujjához. Ott is hagytam egy kicsit. Utána megijedtem, mert mit is csinálok én, itt, ezzel a sráccal?
- Megengeded, hogy megcsókoljalak? - kérdezte.
- Nem, nem szabad! - tiltakoztam azonnal, bár éreztem, az előbb ezt én, mármint a csókolást tulajdonképpen megtettem, amikor az ujjaihoz értem a számmal...
- Akkor az engedélyed nélkül csókollak meg, mert nagyon szeretnélek megcsókolni. És te is... te is ezt szeretnéd...
Nem mondtam semmit, és nem tudtam megmozdulni sem. Akaratgyengeségem, vagy az ő akaratereje győzött. Esetleg az, hogy legbelül én is akartam ezt a csókot, ahogyan ő mondta...
Megcsókolt. Nagyon finoman, lágyan, édesen...
- Add a kezed, sétáljunk...
- Nem lehet, ne haragudj... most mennem kell...
Ennyit mondtam és eljöttem, a kutyám még szeretett volna maradni, de aztán mégiscsak jött szépen velem. A sarkon túl már menekülésszerűen haladtam, szerettem volna minél előbb otthon lenni. Legszívesebben Zsuzsihoz mentem volna, hogy megnyugtasson, de tudtam, nincsen itthon.
Az ágyamra dőltem és sírtam, nagyon sírtam. A kutyát nem szoktam beengedni a lakásba, de most nem törődtem ezzel. Bejött velem és nagy szűkölés közepette nyalogatta az arcom, a kezeim. Így aludtam el.
A következő héten úgy közlekedtem a városban, hogy ne találjon rám. Nem is találkoztunk. Hétvégén jött az én Gáborom, és boldoggá tettük egymást a szerelemben.
Pár nap múlva egyszer csak ott találtam magam a piros levelű fa előtt. Már kevesebb levél volt rajta, de ami még igen, az vörösebb volt a múltkoritól. Belenéztem a levélbe a napfény felé tartva. Itta a szemem a természet meleg vörösét.
- Rhus hirta - hallatszott mögöttem.
Megfordultam. Ő volt az, mosollyal jól felfegyverkezve. Köszönésképpen tőlem is egy mosolyra futotta. Jólesett ránéznem erre a tőlem fiatalabb fiúra, mert a mosolya, a kedves lénye nagyon kedvemre volt... Csak mosolyogtunk egymásra szabadon, könnyedén, nem erőltetve, hanem nagy-nagy természetességgel.
A kezét nyújtotta.
- Róka Lajos, vagyis Lali.
- Kamilla… Kiskovács...
- Megcsókolhatlak? - tette fel a múltkori kérdést.
- Nem, nem szabad... - mondtam alig hallhatóan.
- Akkor megcsókollak az engedélyed nélkül, mert nagyon szeretnélek megcsókolni, és mert... - itt abbahagyta.
- Mert én is... én is ezt szeretném... - fejeztem be helyette.
Megcsókolt. Ugyanúgy, ahogyan a múlt alkalommal. Aztán kézen fogott és elindultunk. Kevesen jártak az utcán, és ezen a városrészen nem voltak ismerőseim. Jó volt menni, sétálni ezzel a sráccal, aki fogta a kezemet. De nem értettem, mi történik velem. Nagyon szeretem a kedvesemet, Gábort, és meghalnék, ha ő nem lenne nekem. És nem akarok semmit, de semmit elkövetni ellene. És miért van, hogy ez a srác itt mellettem olyan közel áll a szívemhez? Nagyon tetszik nekem az, hogy nem fűzi az agyam, hanem a maga különös módján udvarol…Vonzódom hozzá, pedig nem is ismerem, egy idegen fiú ez.
