Farkasok kedvese 56. fejezet: MUZSIKÁS RESZKETÉSSEL
Rég volt már, hogy Zsuzsival ennyit beszélgettünk. Nagyon jólesett mindkettőnknek.
- Imrével kiegyensúlyozott, őszinte a kapcsolatunk, és én olyan boldog vagyok így. Ha végzek az egyetemmel, össze fogunk házasodni.
- Nagyon örülök ennek, édes Zsuzsim. És mondd csak, mit kezdesz a sok sráccal, akik körülötted legyeskednek? Mert azt nem hinném, hogy nincsenek ilyenek!
- Jaj, hát megfelelően kezelem őket - nevetett az én drága barátnőm. - Kedvemre van, amikor éreztetik velem, hogy nagyon klassz nőnek tartanak, hogy kívánnak engem, hogy szerelmet szeretnének tőlem, de van egy határ, ahol megálljt parancsolok nekik. És tudomásul veszik.
- És nem volt olyan, aki megérintett? Mert annyira kedves volt és helyes... és odavolt érted?
- De igen, volt. Viszont fegyelmezetten elfogadta, hogy én nem szeretnék még csak egy picinyke flörtöt sem. Azt mondta, messziről imád majd, úgy, hogy ez ne zavarjon engem. Úriember a srác, igen.
Elmondtam Lalit. Meg azt is, hogy Gábort nagyon szeretem és ő is szeret. Olyan jó ez így!
- Te Kamilla! Akkor ez egy újabb... mondjuk úgy, majdnem-farkas az életedben.
- Majdnem-farkas? Hogy érted? Nem is farkas és nem is volt köztünk komoly dolog... csak az a néhány finom csók, meg a séták.
- Kéz a kézben séták - figyelmeztetett a tényre Zsuzsi. - És a róka, az majdnem farkas... Ha Rókának hívták... márpedig ezt mondtad.
- Jééé, nekem ez fel sem tűnt. Hogy Róka... De akkor sem veszem fel a leltárba. Bár nagyon szép, kedves emlék... Csak flört volt, így marad meg bennem.
- Fel kell venned, Kamillám. Lefeküdtél vele.
- Jaj, az csak álom volt...
- Ez igaz, a valóságban nem történt meg. De ha előjött egy ilyen álomkép, annak oka van. Talán vágytál rá, tudat alatt... és ha nem szeretnéd ilyen nagyon Gábort, akkor biztosan a valóságban is lefeküdtél volna Lalival.
- Lehet, igazad van. De nem történt meg, és csak te tudsz erről az álomról. Gábornak nem mondtam el.
- Még szép. Már túl lennétek a szakításon. Egy férfi nem tudja megemészteni, ha a nője más férfival... még ha csak álmában is...
- Az ám, Zsuzsikám! Neked egy időben két kapcsolatod futott párhuzamosan... Egon mellett Ferkóval is... Nagy franc voltál ám, nem is olyan régen!
- Hát igen, az is én voltam - mosolygott a gyönyörű arcocska. - El sem hiszem... Kedvemre volt az a két srác... Elszánt voltam, éppen akkor váltam vérbeli nősténnyé, és segítettem neked...
- Mííí?
- Átvettem Egont, így nem koslatott utánad.
- Ez igaz, tényleg így volt. Én pedig minden szerelmi idegszálammal Budára figyelhettem. Milyen nagyon boldog voltam...
- De most is az vagy... vagy mégsem?
- Igen, boldog vagyok! Gábor igazi farkas, és talán még igent is mondanék neki...
- A bátyámmal szoktál még álmodni?
- Néha... De ő most már apa lett. Boldog Csillával, kisbabájuk is van, egyenesbe került. Kívánom, hogy legyenek boldogok!
- Én is azt kívánom nekik. És magunknak szintén. Nektek is, Kamilla, és nekünk is Imrével. További sok-sok boldogságot.
Tavasszal valaki szólt, hogy van egy adminisztrátori állás az egyik gyárban, ha van kedvem, jelentkezzek. Nagyon szerettem a divatcikk-eladó munkámat, de itt több pénzt kínáltak, és hirtelen olyan érzésem is lett, hogy nem árt néha változtatni a dolgokon. Merészen elvállaltam. Így aztán irodai kisasszony lettem, de élveztem ezt is. Igaz, ettől kezdve nem tudtam munka közben érintkezni az ismerőseimmel, mint lehetett azt az áruházban, hiszen ott, ha valaki akart valamit és volt ideje, bejött és megtalált. Viszont a telefonálást itt sem vették szigorúan, innen is felhívhattam Gábort, csakúgy, mint az áruházból. Beletanultam hamar a munkába. Besöpörtem a férfiak bókjait, konkrétabb udvarlási próbálkozásaikat pedig jól kezeltem. Örültem a körülöttem időnként kialakult szelíden izgalmas légkörnek, de senkit sem engedtem túl közel magamhoz. Nem vették zokon, tiszteltek és szerettek.
Eljöttek Andrisék, hozták a csöppséget, a kis Hajnalkát. A Wolf szülők immár nagyszülőkként sürgölődtek, Andris apai büszkeséggel fogta kezében a kicsit, Csilla pedig végtelenül kedves és szeretni való teremtés volt édesanyaként is. Néztem, hogyan szopik a kislány. Anyukája mosolygott közben, így nézett rám is és megkérdezte:
- Te is szeretnél babát?
- Igen, nagyon szeretnék...
- Legjobb dolog anyukának lenni - mondta, és elhittem neki, hiszen úgy ragyogott az arca, mint még soha korábban.
Andrist pedig többször rajtakaptam, hogy engem néz.
Nyár elején az utcán egy fekvő emberbe botlottam. Csupa mocsok volt, ruhája is, feje, haja is, az arca végtelenül durva és ronda, ráadásul erősen kellemetlen szaga volt, majd' elájultam. Felismertem, Büdösbence volt az. Undorodva mentem el onnan, és eszembe jutott az is, hogy megpofozott kislánykoromban, menőségből, mert erősebb volt nálam... Ez egy ilyen szarházi alak, itt pusztuljon el, ahol van. Elmentem vagy húsz lépést, akkor megálltam, kicsit gondolkodtam, majd visszamentem hozzá.
- Jól vagy? - kérdeztem.
Morgott valamit.
Kicsit megráztam.
- Naaa... mi... mi az...
- Kell segítség? Fáj valamid?
Lassacskán ébredezett.
- Inni... inni adj...
Becsöngettem az első házba, kértem egy pohár vizet. Megitattam úgy, hogy egyik kezemmel a fejét emeltem meg és tartottam, a másikkal a poharat illesztettem a szájához. Jobban lett tőle, de fél perc múlva elájult. Szerencsére, aki a vizet adta, ott maradt mellettünk, és ekkor beszaladt a házba telefonálni. Hamarosan kijött a mentő és elvitte Büdösbencét.
Gábor azt mondta, büszke rám, mert legyőztem az undort, a jogos ellenszenvet, vagyis önmagamat. Igazi humanista viselkedésnek nevezte és azt is mondta, ez komoly teljesítmény.
Egyik júliusi vasárnap Anyáéknál takarítottam, amíg ők a nagypapáimmal együtt a szőlőben serénykedtek. Utána megfürödtem és éppen belecsavartam magam a piros fürdőlepedőbe, amikor csöngettek. Kinéztem az ablakon, Andris volt az. Kiadtam a kulcsot, hogy ne kelljen így kimennem a kapuhoz. Andris bejött, nézett engem, ahogyan ott álltam a szoba közepén az egy szál törölközőben, és csak ennyit mondott:
- Millácskám...
Én csak álltam továbbra is, néztem, hogyan dobálja le a ruháit, közben még a fülemben zenélt a szó, az ő szava, ami úgy hangzott, hogy Millácskám... és az nem jelentett mást, mint hogy szeretlek, kívánlak...
Átölelt fürdőlepedőstől, csókolta a szám, az arcom, a törölközős testemet is végig. Azután a karjaiba vett és az ágyhoz vitt. Óvatosan a szélére helyezett és kigurított a fürdőlepedőből, mint ahogyan a filmben Kleopátrát a szőnyegből, csak finomabban.
Kislányként szerettem volna napfény lenni, simogató és kedves, orgonavirágzás is, illatos és színes. Szerettem volna halovány felhőcske is lenni, kiskertekre örömmel lehulló csendes eső, valamint szalakóta madár; hogy gyönyörködhessenek bennem a gyerekek meg a felnőttek is, amikor zápor után színes tollaimon csillog a vízcsepp és a rá szomjazó vidám napsugár. És most, kiszabadítva a piros fürdőlepedőből, farkas-harapások és farkas-csókok gyönyörében folyamatosan fürödve azt az arcot láttam csak, amin ott ragyogott a lélek; annak lelke, aki legelőször szabadított ki a testi egyedüllét fogságából és vált eközben részemmé, szívem felé igyekvő felfoghatatlan mámorrá. Andris arcába merült minden figyelmem, csak ezt láttam, csak ezt éreztem...
Azután már a hangjai is beszűrődtek az érzékelésem még létező résecskéin át... muzsikás reszketéssel szóltak a szavai...
- Millácskám, drágám...
Sírni kezdtem, és az a gondolat ébredt bennem ekkor, hogy földöntúli beteljesülésem van, csak éppen a lelkem magaslatai miatt nem belül élem meg, hanem kintről érzékelem, a testiségen túlról, az istenes égből, azáltal, hogy messziről hallom a sírásom szelíd hangjait.
Andris is jajgatott, miután becsülettel végigskálázta testem oktávjait, és e hegedű-jaj után már tisztán hallottam a szavait is.
- Sírjál, szerelmem, tudom, mit jelent az, ha ilyenkor sírsz...
Elaludtam. Amikor felébredtem, először csak arra emlékeztem, hogy törölközni kezdtem volna, de szólt a kapucsengő. Szép lassacskán jött csak elő, hogy Andris volt a csengető, és miután bejött, átölelt és valami különleges módon boldoggá tett. Lehet azonban, hogy nem a mód volt különleges, hanem inkább az, hogy Andris tett boldoggá, mégpedig annyi sok esztendő után újra.
Ő is ekkortájt ébredt. Fölém hajolt és nézte az arcomat.
- Mi volt ez? - kérdeztem nagy sokára.
- Szükségem volt arra, hogy lássalak. Ezért eljöttem. Itt pedig, amint megláttalak, elvesztettem az eszemet. Akkor már tudtam, nem elég, ha csak látlak. Boldog akarok lenni veled, mert azt a boldogságot, amit te tudsz csak adni, senki más, már évek óta nélkülözöm...
Hallgattam őt, aztán eszembe jutott a hétköznapibb valóság.
- És Csilla?
- Csilla mostanában csak anya... nemigen érdekli az, hogy egyúttal nő is.
- Értem. A testi vágyaid hoztak hozzám.
- Igen, de a lelkem is akart téged. Érezned kellett ezt is...
Átölelt, így feküdtünk csöndesen.
- Andris, boldoggá tettél, hogy idejöttél és öleltél, de most nagyon nehéz lesz minden... nehéz lesz visszazökkennem az életembe - mondtam ki, amit gondoltam.
- Akarod, hogy elváljak és elvegyelek?
- Nem tennéd meg, ha akarnám is...
- Igazad van... a gyerekem miatt... meg... Gábor miatt is.
- Igen, én Gáboré vagyok. Te pedig Csilláé és a kis Hajnalkáé. De nem baj, hogy ez történt. Talán ez még kijárt kettőnknek…
- Köszönöm ezt a csodát, Millácska!
- Én is…
