Farkasok kedvese 60. fejezet: AZ ELHAGYATOTT TANYÁN
Másfél éves volt Danika, amikor először volt programom nélküle. Anyára bíztam és biciklizni mentem. Hogy, hogy nem, a bikityi országúton tekertem már, és eszembe jutott az elhagyatott tanya, ahol a két papámmal jártam úgy jó tíz évvel ezelőtt a szőlőből hazajövet. Ahol az a nagy eperfa állt. Odamentem. Sehol senki, csak a tanya meg az őszi színek. Az eperfa még állt, de már nem élt. Kiszáradt. Bementem a nyitott ajtón és ott... ott állt előttem Büdösbence.
- Mit keresel a házamban? - mondta nagy hangon.
- Ez nem is a te házad - szaladt ki a számon az ellenkezés, ugyanúgy, mint akkor régen a partra kitett hajóroncson.
- De igenis az! Te pedig itt illetéktelen vagy! És nem is lehetnél itt! Nincs jogod hozzá!
- Akkor bocsánatot kérek, és már itt sem vagyok - mondtam, nehogy ez az őrült megtámadjon.
- Azt már nem! Itt maradsz! És kedves leszel hozzám, megértetted?
- Ne csináld ezt... nagyon kérlek!
- Megduglak és kész! Csudára jó a segged, meg a csöcsöd is jónak tűnik. Ha már idepofátlankodtál a tanyámra, akkor ez a legkevesebb, hogy lefekszel velem.
Rám tört a rettenet. Ez a szörnyeteg meg akar erőszakolni, talán meg is fog ölni! Ez egy elmebeteg, de inkább egy gonosztevő.
- Nem szeretném... nagyon kérlek, engedj elmenni...
Elállta az ajtót. Felém indult. Az arca borzalmasan torz volt. Vigyorgott és nyáladzott is.
- Kicsi szerelmem, édes egyetlenem, gyere a bácsihoz, most lesz az, amire mindig is vágytál titokban! A lebugyibedákóóóó! - és állati hangon röhögni kezdett.
- Nagyon szépen kérlek, kedves Bence, engedj elmenni, különben is rosszul vagyok, beteg is vagyok.
- Nem! Azt már nem! Elmehetsz, ha már kúrtunk egyet. Vagy kettőt. Vagy százat és még hatot! - ordította.
Hogyan védekezzem? Erősebb ez az állat, és nincs semmi, amit a kezembe kaphatnék. Elrohanni sem tudok, mert ő áll közelebb a kijárathoz. Vagy erre? A helyiség másik felén le volt omolva a fal... azon túl ott egy kamraféle... Odarohantam, de nem volt kijárat, mert további falak omlottak az egykori ajtóra a következő kamrából. Átmászni sehol sem lehetett. Megfordultam. Talán ez a karó itt, ez lesz a fegyverem. De Büdösbence kezében már egy puska volt.
- Lelőlek, ha nem enegdels… ledekel... enegdlsme... engedelemes... kedel. Lelőlek és kész.
Volt már a kezemben ilyen puska… Meg kéne szereznem...
- Az ajtót! - kiáltottam rá. - Az ajtót!
Hátranézett.
- Mi van az ajtóval?!
- Zárd be! Nehogy bejöjjön valaki.
Nem tudtam, mire jó ez, nem tudtam, miért mondom, de időt kellett nyernem, hogy valami eszembe jusson.
- Minek zárjam be? Nem jár erre senki...
- Ha nem zárod be, kiáltani fogok. Ordítani, ahogy csak a számon kifér, és akkor meghallják az emberek és idejönnek...
- Nem is tudsz akkorát kiáltani - véleményezte, közben bamba csodálkozással nézett.
- De tudok.
- Akkor kiáltsál, hadd halljam!
- Segííítsééég! - kiáltottam, ahogy csak tudtam. - Segííítsééég!
- Elég, elég! - kiáltott rám. - Te őrült nő vagy, hisztérika, egy ronda kurva! Ordítozó dög!
- Akkor köszönöm, hogy becsukod az ajtót.
- Na jól van, legyen a kedved szerint. Mindent a nőért...
Letámasztotta a puskát és az ajtóhoz ment. Egy fadarabbal próbálta betámasztani. Odaugrottam a fegyverhez és ráfogtam.
- Fel a kezekkel!
Hitetlenkedve nézett rám.
- Fel a kezekkel! - ismételtem meg.
- Úgy? Szóval fel a kezekkel? Add csak ide azt a puskát, nem értesz hozzá! Férfikézbe való az, nem ilyen kis lotyó kezébe.
- Nem!
- Dehogynem... csak vigyázz vele, nehogy elsüljön. Add csak ide szépen...
Elindult felém, hogy elvegye a puskát. Hátráltam...
- Nem is vagyok büdös! - ordított rám. - Csak annak hívtok, ti kutyák!
A kamrába menekültem, ott volt egy szénapadlásféle, létra vezetett fel oda. Felmentem a létrán.
Jött utánam, vérben forgott a szeme, őrült arckifejezéssel nézett. Lépdelni kezdett felfelé.
Próbáltam összefogni kapkodó gondolataimat. Itt vagyok egy isten háta mögötti tanyán. Egy elmebeteg szadista állat jön felém, hogy megerőszakoljon és megöljön. Hát ez a vég? Így kell meghalnom? És mi lesz a gyermekemmel? Hát nem! Danikát nem hagyom! Egyetlen ilyen ocsmány féreg őrültsége miatt nem szenvedhetnek szeretni való, rendes emberek! Le fogom lőni…
- Ne gyere tovább! - kiáltottam rá. - Menj vissza, állj félre és ne mozdulj, mert kilottyantom a szart a fejedből! Megértetted? Én pedig elmegyek és te elfelejtesz! Rendben van?
Nem válaszolt.
- Bence, hallod, amit mondok?
- Hallom, csak nem értem.
Már egészen közel volt.
Céloztam. Már nem remegtem, megfeledkeztem a félelemről. Megszállt a nyugalom. Sportlövő voltam, és ahhoz nyugalom kellett. Automatikusan csináltam, de szépen.
- Ne... ne... ne lőj, Boriska, ne lőjél rám.
Ugyanakkor feljebb lépett és lassan nyújtotta a kezét a fegyverért. Egy pillanatig, talán gyengeségből, de utána máris azért, mert egy másik megoldás jutott eszembe a lövés helyett, szép óvatosan lefelé engedtem a fegyver csövét, mire ő megnyugodott.
- Ez az, jó kislány vagy... add csak ide nekem.
„Bökd a szemébe az ujjadat, ha elölről fojtogat”, emlékeztem Apa szavaira kiskoromból. Ilyesmire is tanított. És lendült a két karom, lendült a puska, egyenesen Büdösbence szemébe szaladt a csöve. Óriásit ordított és lezuhant.
- Köszönöm, édes Istenem! - mondtam és lemásztam gyorsan.
Támadóm teste a földön hevert, a feje egy féltéglán vérzett. Elvesztette az eszméletét, csendben volt. Vérzett a szeme is. De élt, lélegzett, szuszogott. Most mit csináljak? Értesítem a mentőket és a rendőrséget, hogy ez történt. De nem, ez nem jó. Nagy felhajtás lenne, én meg nem bírnám idegekkel... és ez az állat bosszút állna, ha kijön a börtönből.... De az sem biztos, hogy ártatlannak bizonyulnék... Le kéne lőnöm… Viszont akkor gyilkossá válnék... és el kéne rejteni a hullát. Ezt nem vállalom.
Letöröltem a puskát a zsebkendőmmel, jó alaposan, utána körültekertem egy nagy ronggyal, ami ott hevert. Zsebkendőt zsebbe, fel a biciklire és el innen. Mielőtt kiértem volna az országútra, jobb kéz felől volt egy erdő. Bementem a fák közé, hogy elrejtsem a fegyvert a bokrok alá, az avarba. Istennek legyen hála, homokfalat találtam, az oldalában rókalyukkal. Beledugtam a rongyba tekert csomagot. Szerencsém volt, elnyelte szépen. Utána hazamenekültem és megfürödtem. Anyánál aztán magamhoz öleltem a kisfiamat és hálát adtam Istennek, hogy megúsztam egy még szörnyűbb dolgot. De ez az átélt borzalom sem volt kis dolog, nehezen nyugodtam meg. Danika mosolya adta vissza a nyugalmamat. Tíz napig ki se mozdultam a házból, csak azután lett annyi bátorságom, hogy hazamenjek a gyerekkel. Anyáék kérdezték, hogy visszajöttem megint, annyit mondtam, most pár napig itt szeretnék lenni, így érzem jól magam. Örültek neki.
Senkinek sem mondtam el, miféle szörnyűség történt velem a tanyán. Néhány nap múlva az a hír járta, hogy Büdösbencét körözi a Rendőrség. Úgy három hét múlva azt beszélték az emberek, hogy tiltott határátlépés közben lelőtték.
