Farkasok kedvese 61. fejezet: HOZZÁM BESZÉLSZ, RÓMEÓ?
Amikor kétéves lett Danika, már szaladt, asztalra mászott, beszélt, és olyan édes kisfiú volt, hogy mindenki megdicsérte és megszeretgette.
- Tiszta anyja ez a kisfiú - mondták az ismerősök.
- Micsoda szépség ez a kislány a hullámos arany hajával! - mondták az idegenek.
- Nem kislány, hanem kisfiú - fedtem fel a valóságot.
Százával, ezrével jöttek az anyai élmények, amik teljessé tették az életemet. A kisfiam okos is volt, nem csak ügyes. Egészséges is, tehát alig-alig kellett orvoshoz vinnem. Nagyon boldog volt az életem így. Aztán előjött belőlem a nő, a nőstény, az eredeti Kamilla... Végtelenül erős vágyak születtek bennem, és e nagy boldogság közepette hirtelen rám szakadt a szerelmi magány. Zsuzsika itthon volt, és nagyon megértett.
- Persze, hogy vágyakozol egy férfi ölelő karjaiba, hiszen fiatal, egészséges nő vagy. Sőt, ma már nem titok az sem, hogy ha e vágyak kielégítetlenek maradnak, az kikezdi az egészséget. A testit is és a lelkit is. Tehát, drága barátnőm, nyisd ki a szemed és válassz valakit! Olyan férfit, aki szeretni fog, és a gyermekedet is szeretni fogja, mert már nem vagy egyedül! Te és Danika egy egység vagytok... Ez mostantól lényeges szempont!
- Igazad van, Zsuzsim, mostantól sokkal nehezebb lesz a hódítás...
- Nem lesz nehezebb, csak nem szabad könnyelműnek lenned. Igaz, aki könnyelmű, az könnyelmű is marad...
- Tudod, Zsuzsim, az elmúlt két hétben bárki is kezdeményezett volna... de nem volt senki...
- Menj végig a város utcáin, terein! Kicsinosítva, vidáman, ragyogó arccal. Egy óra sétálás alatt legalább öt férfi szólít meg, meglásd!
- Dehogy... keresnem kell majd, és akkor sem biztos semmi...
- Fogadjunk!
- Fogadjunk? De hogyan?
- Ahogy kell! Itt a kezem, nem disznóláb - mondta és nyújtotta a kezét. - Csapj bele, Kamillám!
- A tét?
- Ha te nyersz, vagyis senki sem szólít le, akkor keresek neked egy remek srácot, akivel boldog lehetsz. Ha meg vesztesz, vagyis leszólítanak a férfiak, akkor megkapod őket. Természetesen, ha tetszenek neked...
- Jó ötlet! - csaptam bele a tenyerébe. - Áll a fogadás!
- Hajrá, Kamilla! - biztatott Zsuzsi.
- Mit vegyek fel?
- Bármit felvehetsz, hiszen olyan vagy, mint régen.
Ez igaz is volt. Nem változtam a terhesség alatt, meg azóta sem. Szülés után ismét az eredeti súlyomnál voltam. Amíg az ismerőseim tíz meg húsz kilókat is híztak, én csak annyit, amennyit a baba jelentett.
- Vagyis?
- Szerintem azt a mélykék dögös ruhádat, azt a nyárit. Meleg van, nem fogsz fázni. A fehér cipődet hozzá, a füledbe pedig akaszd azt a kék klipszet, van ugyanolyan kék karkötőd is. Viheted a karodon azt a vékonyabb fehér kardigánodat, a szád maradjon ilyen természetes. Ha akarod, kiszedem a szemöldököd egy kicsit, de így se rossz. Van nálam szemhéjfesték is... tudom, te olyat nem tartasz.
- Bugyi? Melltartó?
- Bármilyen. Kék vagy fehér párban, ha meg a piros bugyidat választod... de megvan még?
- Igen. Habár... nem fogok lefeküdni senkivel, nem fogja látni a bugyimat senki sem... nem szempont a fehérnemű.
- Dehogynem. Mert igényes vagy, és mindig csinosnak kell lenned, akkor is, ha más nem látja... De ki tudja? Lehet, levesznek a lábadról egy szempillantás alatt.
- Azért tán mégsem...
- Szóval! - folytatta a barátnőm. - Piros bugyihoz milyen melltartó kell, nem is tudom. Piros kéne, ha átlátszó lenne a kék ruhád, vagyis alul is, felül is piros, de ez nem átlátszó ruha. Legyen fehér a cickóborítód.
- Parfümöt nem szeretnék... tudod, utálom a pancsot...
- Esetleg egy halvány valamit a ruhádra, amúgy meg, tudod, amit olvastunk együtt abban a természetgyógyász könyvben... a kis micsodádba dugod az ujjadat és aztán a füleid mögött bedörzsölöd... meg az állad alatt egy picit...
Megfürödtem, majd felöltöztem az instrukció szerint. Zsuzsi átvitte Danikát Anyáékhoz, én meg elindultam szerencsét próbálni.
Olyan jó volt megint nőnek lenni! Szép arcúnak, jó alakúnak, tisztának, frissnek, dekoratívnak és csábos mozgásúnak. Legalábbis ilyennek mondott a barátnőm, de vajon visszaigazolja-e mindezt az utcai valóság? Visszaigazolta. Ezzel visszatért belém az önbizalom.
Először csak azt vettem észre, hogy egyik vagy másik férfi megbámul. Utána azt is konstatálhattam, hogy utánam néznek. Eljutott a fülemig egy-egy „ejha”, valamint „ez már valami” kifejezés is.
- Gyönyörű nő! - hallottam az első konkrétabb véleménynyilvánítást.
- Micsoda csaj, nem is igaz! - jött a második.
- Fogjon le valaki... jaj nekem! - így szólt a harmadik.
Igen, de nem szólított meg senki. Aztán megtörtént ez is.
- Szia, gyönyörű! Szeretnék egy fontos dolgot mondani, ha szabad...
Velem egyidős, férfias arcú, kedves srácnak látszott.
- Szia. Nekem?
- Csakis neked.
- Tessék...
- Szóval... nagyon szép vagy, és... meghívnálak moziba. Nagyon jó filmet adnak... Svéd, azt hiszem.
- Nagyon kedves tőled, lenne is kedvem hozzá, de elfoglalt vagyok és így nincs mindig időm... Ma lenne ez a... mozi?
- Nem is tudom... bármikor. Meg kell még néznem konkrétabban. Úgy értem, mikor érsz rá?
- Ma nem, talán máskor. Köszönöm szépen a meghívást. Majd keress meg, ha konkrétabb lesz ez a mozi!
- Rendben, megkereslek!
Hamarosan jött a következő kezdeményező. Ez egy korosabb férfi volt, átlagos külsővel.
- Szép hölgyem! Engedje meg, hogy bemutatkozzam, József vagyok, az ön hódolója.
- Jó napot, József, köszönöm a kedves szavakat, de bocsásson meg érte, most nem ismerkedem... Remélem, nem haragszik rám emiatt.
- Nem, nem, szó sincs róla - mondta József. - Köszönöm, hogy szóba állt velem! Nem csalódtam önben, igazán köszönöm a kedvességét!
Ezután egy kevésbé intelligens fickó szólt utánam:
- Jaj, hogy egyelek meg szőröstől-bőröstől...
Természetesen meg se hallottam...
A város forgalmasabb részein is sokan megnéztek, de már hazafelé tartottam, amikor jött a negyedik. Fiatal, gyermeki arcú, öltönyös srác volt.
- Nahát! Júlia! Hát mégis?
Megálltam, ráemeltem a Zsuzsi által feketére festett szemkörnyékben csillogó szemeimet.
- Júliám, szerelmem! - mondta lelkesen ez a fiú.
- Hozzám beszélsz, Rómeó?
Nem tudtam mást mondani, annyira adta magát a helyzet.
- Igen, egyetlen szerelmem, drága Júliám.
- Mit jelent az, hogy mégis? Ezt mondtad az előbb.
- Azt jelenti, hogy hát mégis létezel a valóságban, nem csak az álmaimban - felelt nyíltan és kedves hangon.
- Igen, hogyne léteznék... de nem ismerlek, ne haragudj...
- Mégis Rómeónak szólítottál...
- No igen... ha te engem Júliának...
Tetszett neki a válasz és bemutatkozott:
- Farkaslaki Balázs.
Húúúhaaa... egy farkasféle... és nagyon helyes... Ez már érdekel.
- Kiskovács Kamilla.
- Elkísérhetlek?
- Miért is ne? Kísérj, ha nincs más, ha nincs jobb dolgod...
- Örömmel. Merre mégy, hova mégy?
- Éppen... gondoltam, kisétálok a kilátóhoz, csak előbb itt akartam valamit megnézni, de már nem fontos... Ha gondolod, és van kedved kijönni a Dunához, akkor részemről indulhatunk is.
- Indulhatunk - mondta az imént már megismert lelkesedéssel és el is indultunk.
Hegedűtokot cipelt, azzal a séta alatt sokat birkózott.
- Hegedüs vagy?
- Igen, hegedülni tanulok. Óráról jövök éppen. Speciális a zenetokom, a hegedűt kézben szokás vinni, de én a hátamon, vállamon szeretem, ezért készíttettem egy ilyet, csak most szabotál a pántja.
- Az jó lehet... zenélni tudni. Irigyellek érte.
- Jó ám. Sportolni is szeretek. Meg olvasni, írni, tanulni is.
- Ez már bizony sok dolog, széles az érdeklődési köröd illetve a kedvteléseid... skálája - találtam meg a végére a megfelelő kifejezést.
- Így valahogy... igen. És te? Ki vagy és mi vagy?
- Én egy aranyos kisfiú anyukája vagyok... Ő az életem értelme - vallottam be magam sem tudom, miért is.
- Igen? Most megleptél, Júlia...
- Igen, meglepetést okozni valóban képes vagyok.
Már a Susogó töltésen jártunk, útban a Dunára. Közben hallgattunk.
- Akkor nyilván férjnél vagy... - mondta végül, mégpedig egyértelmű szomorúsággal.
- Nem vagyok, így alakult.
- Kamilla, tényleg ugyanilyen az álmaim lánya... nem trükk volt a részemről... a belépőm…
- Elhiszem. És ha trükk volt, nagyon aranyos kis trükk. Nekem tetszett, ahogy megszólítottál.
- Akkor örülök, mert... szóval nagyon örülök.
Kiértünk a Dunára és felmentünk a kilátóba. Nézelődtünk néhány percet, majd visszaindultunk a város felé. Nem szóltunk egy szót sem, de amikor egymásra néztünk, mosolyogtunk.
- Én erre megyek - mondtam egy adott helyen. - Hazafelé... és te?
- Én meg ellenkező irányban lakom.
- Akkor hát... viszontlátásra, Balázs!
- Kamilla... találkozhatunk máskor is?
- Talán... illetve lehet... azaz igen, találkozhatunk. Mikor szeretnéd?
- Holnap ilyenkor.
- Ilyenkor? Jó, legyen.
- Akkor holnap - nyugtázta örömmel.
- Itt, ezen a helyen - javasoltam.
- Jó, rendben. Akkor… szia, Kamilla!
- Szia, Balázs!
Néhány méter után utánam kiáltott:
- Viszontlátásra, Júlia!
Valamivel később visszanéztem, még mindig ugyanott állt és nézett utánam.
- Zsuzsi nyerte a fogadást - summáztam a dolgot hangosan. - Ez a srác az enyém, ha akarom!
