Farkasok kedvese 63. fejezet: EGY ÚJ KAKAS A MÚLTBÓL
Zsuzsika itthon volt, Imrét is hozta. Mint beszámolt róla, minden rendben van kettőjükkel, boldogok a napjaik, de az esküvő idejéről még mindig nem döntöttek. A barátnőm azt fontolgatta éppen, hogy nekivág még egy diplomának.
Andris is hazalátogatott, vele volt Csilla és a kis Hajnalka is.
- Ez a kislány kiköpött Wolf! - mondta büszkén a nagyapja, Laci bácsi.
A nagymamája pedig egy gyönyörű, világoskék szalagot tett a kislány szöszi hajába, aminek a gyerek nagyon örült.
- Ez a szalag a nagynénidé volt, bizony ám. Ő is ilyen gyönyörű kislány volt, mint most te, kicsim.
- Tényleg ilyen voltál, Zsuzsim, emlékszem rá - mondtam én is, és olyan különös érzés volt az, hogy mi már nem vagyunk azok a gyerekek, akik voltunk, hanem most már mi vagyunk a felnőttek...
- Nem győzöm hangsúlyozni, kiköpött Wolf ez a lányka, az én unokám - ismételte meg a korábbi gondolatát Laci bácsi. - Örökítő ereje van a Wolf-vérnek. Hajnalka aranyszőke hajú, kék szemű, mint az apja és a nagyapja. Zsuzsi lányom is ilyen volt, de az ő haja később barna lett, mint az anyjának, a szeme azonban mindenkinek kék a családunkban.
Andris elmondta nekem, hogy Csilla beteg, és egyelőre nem tudni, mi a baja, de egyre jobban gyengül. Nagyon aggódik érte. Azt is elárulta nekem, hogy már teljesen leszoktak a házaséletről, már ami a testi örömöket illeti, de ez nem mostanában kezdődött, hanem már korábban. A betegséggel ez nincs összefüggésben, a betegség négy hónapja derült ki. Fél éve egyáltalán nem voltak együtt, így aztán ő nem tiltakozott, amikor a közelmúltban a kedves és szép Nóra szerelemmel közeledett hozzá... Elfogadta, mert vigasztalódott általa. Most is tart e viszony.
Később akadt egy olyan percünk, hogy senki sem volt a közelünkben, és akkor Andris hosszan megcsókolt. Őrültség volt, de én remegtem ettől, jólesően remegtem.
Még aznap ráhangolódtam Csillára és próbáltam az én gyógyító erőmet hasznosítani, habár amióta a fiam kétéves lett, már nemigen működött. Elmúlt volna a képesség? Kár lenne érte nagyon, hisz már annyiszor sikerült segítenem másokon.
- Szeretlek, szeretlek, gyógyul, gyógyul - mondtam el több menetben is a korábban már bevált varázsigémet.
Aztán nagyon dühös lettem magamra, végül pedig elszomorodtam, mert rájöttem, akkor kellett volna megsimogatnom Csilla arcát, fejét, és közben magamban elmondani a gyógy-szavaimat, amikor vele voltam. Igaz, akkor még nem volt szó betegségről.
Gábor pedig falhoz nyomott, amikor itthon volt, és alig tudtam szabadulni a karjaiból. Utána elnézést kért... Azt mondta, nem tudott parancsolni a vágyainak, mert megkívánt. Szerinte szebb vagyok most, mint valaha voltam. Ugyanakkor megtudhattam tőle, remekül megvannak Gizivel, lehet, újból összeházasodnak. A gyerekek tekintetében azonban továbbra is makacs az a nő, nem engedi, hogy Magdikát és a kis Gabit, az ifjabb Farkas Gábort elhozza a testvérükhöz, Danikához.
Találkoztam Kálmánnal. Egy szimpatikus, kedves arcú, nagyon vékony hölggyel mentek a városban kart karba öltve.
- Ő a menyasszonyom, Emma, ő pedig egy nagyon jó régi barátom, Kamilla - mutatott be minket egymásnak.
- Hogy van a kisfiad, Copfocska? - kérdezte, majd a párjához fordulva magyarázatot adott a megszólításomra. - Mindig így szólítottam Kamillát, már kislánykorában is.
- Köszönöm szépen, nagyon remek kisgyerek, nekem ő a boldogság.
- Ez érthető dolog - mondta Emma. - Mi is szeretnénk...
- Útban van talán?- kérdeztem őszinte örömmel.
- Nem tudni - mosolyogtak egymásra. - Isten tudja csak...
Váltottunk még néhány mondatot, Kálmán ebédre is meghívott, de nem tartottam velük.
Valahonnan jövet már majdnem hazaértünk a kisfiammal, pontosabban mondva Anyáékhoz, amikor Eszterrel találkoztam és beszédbe elegyedtünk. Budáról csupa jókat mondott, szerinte hiba volt részemről, hogy elengedtem őt...
- De hiszen Anitát választotta... a szemembe mondta, hogy a gyereke anyját választja... Nem én hagytam el...
Eszter azonban ebben nem volt biztos, de neki is van már vőlegénye és hamarosan meglesz az esküvő is.
Gyorsan elköszöntem tőle, mert közben Danika, aki az imént még itt tépkedte a fűszálakat a lábam mellett, eltűnt...
- Danika! Danika! Hol vagy?
Körülnéztem, nem láttam sehol. Talán már hazaért? Sietve indultam utána.
Ekkor az egyik házból a nyitott kapun kijött egy fiatalember, aki a karjaiban tartotta a gyerekemet.
- Anya! - kiáltotta boldogan Danika, amint meglátott. - Bácsinál voltam, van sok tatasa...
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Leesett a szívemről az aggódás hirtelen jött nehéz köve.
A srác mosolyogva nézett rám, az első pillanatban ez a mosoly Zsuzsit juttatta eszembe, a másodikban pedig azt gondoltam, ez ám a férfi! Jóképű, széles vállú, karjaiban a gyerekemmel... Ha történetesen Bendegúz lenne a neve vagy Töhötöm, az se érdekelne...
- Szia. Bejött az udvarba ez a kislegény, és megnézte a tyúkokat. A kakasokat főleg...
Letette Danikát, aki lelkesen újságolta, milyen sok tatas, azaz kakas van az udvarban, sokkal több, mint Nagymaminál.
- Köszönöm, hogy kihoztad őt, éppen kerestem, mert eltűnt, mint a kámfor...
- Ez természetes... - mondta kedvesen, és nézett engem, nagyon nézett. - Nincs útban, maradhat, ha akar... de gondoltam, hogy keresi valaki...
Én is néztem őt. Ez az arc... nem idegen... vagy csak olyan nagyon tetszik?
- Itt laksz? - kérdeztem nagy izgalommal. - Ebben a házban? Még nem láttalak...
- Igen, itt lakom. Egy hete csupán. Megörököltem ezt a házat, és ez nagyon jól jött nekem, mert egyébként is szerettem volna elköltözni a nagyvárosból, ahol laktam. Budapestről.
- Megörökölted? Ez jó... vagyis... szomorú, ha meghalt valakid. Részvétem.
- Köszönöm. A nagyapám testvére lakott itt, a Szabó bácsi.
- Igen, tudom ki ő, illetve... nem tudtam, hogy meghalt. Tudod, én nem itt lakom, csak hazajárok a szüleimhez.
Néztem ezt a férfit különös izgalommal, ő pedig engem…
- Ide a harmadik ház? - kérdezte izgatott kíváncsisággal.
- Igen... a harmadik ház - feleltem és bennem is fokozódott az izgalom.
- Akkor te... te a Kamilla vagy?
Ismer! Tudja, ki vagyok! Úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a helyéről. Esetleg leszakítja a melltartómat is.
- Igen... Kamilla a nevem... és te ki vagy, szép herceg?
Az utolsó két szót csak magamban mondtam...
- Hogy ki vagyok? Akivel búzát vetettél valamikor régen... Lett termés? Tettél el belőle néhány szemet nekem?
Bejött az emlékkép. Ez a herceg nem más, mint az a kisfiú, akivel egykoron három napon át játszottam nálunk, amikor Zsuzsi nem volt itthon. Ő Zombori Farkas!
- Zombori Farkas vagyok - nyújtotta a kezét -, ha be kell mutatkoznom...
- Igen, emlékszem a nevedre és rád is. Nem felejtettelek el...
- Ez hihetetlen! - lelkendezett. - Olyan jó ez, hogy találkoztunk, annyi év után! Örülök nagyon…
- Én is örülök, nem jutok szóhoz...
Csak álltunk ott a kapuban és örültünk az élménynek. Egymást néztük, és olyan fantasztikus volt ez az egész.
- Talán... gyere be, igyunk erre a váratlan találkozásra - tért magához végül...
Ugyanakkor Danika elkezdett húzni, hogy menjünk már.
- Igen, szívesen, de látod, a fiam már nagyon menne... a nagyszüleihez.
- Akkor... gyere át később, ha van kedved!
- Elviszem a gyereket és visszajövök, jó úgy?
- Remek! Várlak!
Danikát átadtam Anyának, megfürödtem gyorsan, átöltöztem.
- Hova ilyen sebbel-lobbal?
- Meghívást kaptam egy italra egy igazi férfitól. Ide a harmadik ház...
- Ki ez az igazi férfi?
- Emlékszel te Zombori Farkasra? Arra a kisfiúra, aki három napon át itt volt játszani? Még nem jártam iskolába. Zsíros kenyeret kentél nekünk és ő sok törött paprikát kért rá.
- Azt hiszem, igen... Akivel felástatok egy gyereknek való ágyást?
- Ő az, igen. Búzát is vetettünk bele és lett termés is.
- Hogy került ide? Csak nem ő a Szabó bácsi örököse?
- Pontosan. Ő örökölte meg azt a házat és éppen onnan jöttünk most Danikával.
- Mit kerestetek ott?
- Danika bement a nyitott kapun és megnézte a tatasokat.
- Úgy már értem. Odavan a kakasokért a kis szentem - mosolyodott el Anya. - Nekünk is azért van most négy kakasunk, mert Danika annyira szereti őket. Különben elég lenne egy is.
- Anya, nem is úgy van. Kettő kakasunk volt mindig is, jelenleg meg három van.
- Tényleg, igazad van. Kettő kakasunk volt mindig. És neked, édes kislányom? Neked hány kakasod volt? Nem baj, hogy már több is volt, csak azt szeretnénk apáddal, ha végre már egyenesbe kerülnél és boldog lennél mindig. Nem csupán rövid időkre...
- Jaj, Anyukám, milyen humoros vagy... és azt se feledd el, hogy sokszor voltam kakas nélkül és most is úgy vagyok…
- Hát ez az! Erről is beszéltem. Találd már meg, kérlek!
- Jól van, Anyukám, talán ő lesz az - öleltem meg. - Milyen vagyok? Okés?
- Szép vagy, mint mindig. Csak annak nem tetszel, aki vak. A boltban is kérdezte a Vali néni, hogy van-e valakid, mert neki ott van az unokaöccse, aki jó parti, de kissé mulya... és meg kéne próbálni... hogy esetleg te fel tudod őt rázni...
- Mit válaszoltál?
- Hogy foglalt a szíved.
- De Anyukám, akkor hogyan támogatod te azt, hogy egyenesbe kerüljek?
- Így, ezzel, hogy foglaltnak mondalak. Nehogy összeboronáljon az a boszorkány egy ilyen tényleg mulyával...
- Köszönöm, hogy vigyázol rám!
Megcsókoltam és elindultam valami új csoda felé.
