Kasza Béla: Balatoni igaz mesék 13. rész - Eljegyeztem az esőbeállót
1989. július 29-én, szombaton nagy vonatozás után, Baja-Dombóvár-Kaposvár-Fonyód-Keszthely útvonalon át megérkeztünk Vonyarcvashegyre. Itt várt ránk egy faház, hogy egy héten át otthonul szolgáljon, miközben két nagyobb fiammal újabb emlékezetes élményeket élünk át a világ legszebb, legkedvesebb, leginkább szerethető táján, a balatonin.
Elhelyezkedtünk, bejártuk a kempinget, felmentünk a Szent Mihály-dombra, ami ott magasodott felettünk. Valószínűleg a fürdést is kipróbáltuk.
Másnap vasárnapra ébredtünk, ami is az előző nap szombatiságát figyelembe véve nem volt meglepetés. Délután a tervnek megfelelően, merthogy volt terv, felkerestük a Balatongyörök határában lévő Szépkilátó nevű ismert helyet, és hagytuk magunkat elbűvölni a látvány által. Ott vacsoráztunk, mégpedig /terv szerint/ sárgadinnyét. Hétfőn Hévízre mentünk, Keszthelyen át. Keszthelyen a fiúk "beugrálták" a színes nosztalgiavonat kocsijait, ami olyan régi szerelvény, hogy még az "Árnyékszék" felirat is olvasható volt rajta. Hévízen két órán át lebegtünk és úsztunk a tóban. Alányúltam és a számhoz emeltem egy nagy levelet /lótusz, esetleg vízitök/ a rajta ülő békával, de nem mertem megcsókolni, hátha királyfivá változik és nem királylánnyá... Az egregyi templom vonatkozásában sajnos a terv nem érvényesült, annak meglátogatását elhalasztottuk. Így el is szalasztottuk hosszú időre, merthogy még ma sem jutottam el oda.
Kedden újra Keszthely, de most csakis Keszthely, és nagyon kastélyos hozzáállással. Három év után újra. Szerdán otthon maradtunk, csütörtökön viszont, augusztus 3-án a nagyon várt nagy kirándulásra kerítettünk sort. Ez a kirándulás az események miatt a későbbiekben vált még nagyobbá. Vonattal Tapolcára, ott felkerestük a Malom- tavat. Szintén három év után. Akkor már volt benne pár hal. Esőkabátos idő lévén akár eshetett is volna valami az égből, de nem féltünk ettől, hisz mindhárman fiatalok voltunk, főleg a két gyerek, meg persze én. Újból vonatra ültünk, B.tördemic-Szigligeten leszálltunk. Innen autóbusszal be Szigligetre. Fel a várba. Hat év után megint itt voltunk. Aki járt itt, tudja, különös érzés a múlt emlékei, adott esetben a várfalak között bolyongani, ugyanakkor a káprázatosan szép kilátás élményével megtetézni a lelki gyönyört. Emlékeztem, hogy melyik falmaradvány az, ahol biztosan készítettünk fotót hat évvel korábban, így a gyerekeket oda is állítottam, hogy legyen egy ilyen összehasonlítós fotónk. Ez volt az első ilyen meggondolásból született fotónk, amit aztán követett még több. A lányomat is fotóztuk később ugyanitt, és jómagam is odaálltam kétszer az elmúlt években ehhez a falhoz. Ami már egészen más látványt mutat, csakúgy mint maga az egész vár.
Leereszkedtünk a várból, és bementünk Lengyel Boldizsár házába. Két szekérféle ácsorgott ott. Egyikre felült Tomi, mert a tavalyi gulácsi esetet /lovas kocsiban fotózás/ most megismételve ezzel esetleg a jövő számára hagyományt teremt... Húsz év után találtam két kocsironcsot ezen a helyen, ahogyan Nemesgulácson is.. Talán itt, Szigligeten is ugyanazok, vagyis a régiek voltak... Amúgy különleges kocsi volt, fűzfafonatos oldallal.
Elindultunk a Szent György-hegy felé. Az is évek óta várta az újabb találkozást. Öt éve már. Az út elején találtunk egy madárfiókát, megetettük, megitattuk, s vittük magunkkal. Arra gondoltunk, nincs senkije, ragadozók áldozata lesz, ha nem karoljuk fel. Félig volt tollas, de nem tudom ma sem, milyen madárfajhoz tartozott. Az Antal-hegy tájékán, a 71-es úthoz csatlakozik az az út, ami a Szent György-hegy illetve Hegymagas felé visz. Ezt az utat ma is Kismadaras útnak hívom. A madarat vittük kezünkben, felváltva, egész nap, és velünk tért nyugovóra este a vonyarcvashegyi kempingben.
Odaértünk a Lengyel-kápolnához és a Tarányi-présházhoz. Itt, a hegy déli részén most voltam először. A présház akkor szélesebb volt mint ma, sutábban nézett a tájba, de azt az oldalrészt azóta lebontották. Feltételezem, hogy ez olyan toldás volt, ami zavarta az épület műemlékiségét, ezért állították helyre az eredeti állapotot. De ki tudja! A Lengyel - kápolnát is körülsétáltuk, készítettünk fotókat, azután következett az Oroszlánfejű-kút. Nem szájú, hanem fejű. Egy egész oroszlánfej díszíti a kutat, nem csak a "szája jár", miközben bőven folyik a víz, hogy oltsa a szomjat, enyhítse a hőséget, vagy muzsikaként dédelgesse lelkünket a csobogás kedvessége. A Mennyország-körúton mentünk felfelé /Országos Kék/, amit akkor még nem neveztek annak. Odaértünk az esőbeállóhoz. Nem emlékeztem rá, valószínűleg öt évvel előbb még nem is volt ott. Kérdeztem azóta kisapátiakat, hogy mikor építették oda a kunyhót, de senki sem tudta. Lehet, ekkor, felfelé menet, de lehet, a hegytetőről ide visszajőve ragasztottuk az egyik pad alá a jeleket. Arra gondoltam, hogy jövünk ide még többször, és minden esetben megnézzük a jeleinket. Nyugtázva, hogy az élet szép, az élet jó, ezért aztán halihó! Odaragasztottunk egy Derby sajtcímkét és egy matricát, amin a Camping Vonyarcvashegy felirat szerepelt. A sajtpapír 2008-ban tűnt el onnan, a matrica megmaradt sokáig. 2014. január 5-én, az esőbeálló felújítása idején szedtem le és vettem magamhoz 24 év, 5 hónap és 2 nap után. Azóta otthon őrzöm. Ez a valamikori ragasztás volt az a mag, amiből aztán a látogatási napló gondolata is kicsírázott. Ezzel a ragasztással tulajdonképpen eljegyeztem az esőbeállót. Azóta a Balaton Aranykora Alapítvány jóvoltából a "nevemre is vehettem", azaz rólam nevezték el. Ez végtelenül megtisztelő dolog, hiszen még meg sem haltam. S ha már eddig nem, akkor ezután sem fogok, attól sem lenne jobb a világ.
Fent a hegy tetején átöleltük a csodás táj látványát és nagyon örültünk mindennek. A kismadár is jól volt, rátettük a térképre, pont oda, ahol volt a valóságban is, a Szent György-hegy térképpontjára. A rózsaszín hátizsákon látható egy sárga valami, az egy másik matrica, ugyanolyan, mint amilyent az esőbeállóban hagytunk. Merthogy kettő is volt belőle.
Egyébként a ragasztás nem volt véletlen. A badacsonyi gyermekkori jel elvesztése miatti újabb jeltevés /szintén badacsonyi/ után nyitott maradtam a további jeltevésre. Az esőbeállóban negyed évszázadon át elmélkedő és engem visszaváró matricát nagyjából harmincszor ellenőriztem le az idők folyamán.
A kulcsos házhoz mentünk le, és útközben, a bazaltorgonák közötti ösvényen haladva már nem ismertem fel a régi ösvény különös jellemzőjét, a járhatatlanságot. Úgy gondolom, akkorra már megkönnyítették a túrázók dolgát a kicsiny lépcsővel és az "ösvény-kiegészítővel". Végighaladtunk a megfelelő úton és Raposka vasútállomásra érkeztünk. Jött a vonat és hamarosan már a kempingünkben voltunk. Éjjel elpusztult a madárka, Zoli reggel megsiratta. Odafent a kápolna közelében, az egyik sír szélén megadtuk neki a végtisztességet. Jártam ott azóta, de nem tudtam megállapítani, hová is temettük el azt a madárkát.
Volt fürdőzés a Balatonban, de arra alkalmas idő kevés. A képeket nézve azt látom, hogy a gyerekeimen kívül mások nemigen fürödtek. Horgászgatás-kóstoló is volt. A gyerekek kivették egy bácsi kezéből a botot. Oktatási céllal. Zoli felmászott a domboldal egyik igen magas fenyőfájára. Le is tudott jönni. Máig nem értem, hogyan állt meg mászás közben a levegőben.
A nyolcadik napon letelt a mandátum, így hát hazajöttünk.
Csicseregték a politikai dolgokban jártas madarak, hogy talán megváltozik a világ. Arra gondoltam, ennek az lehet a következménye, hogy talán többé el sem tudunk jönni a Balatonra. Ezért kértem kölcsön pénzt, hogy ebben az esetleg utolsó "élhető" évben még egyszer balatonizálhassunk. Tizenöt nap múlva "nyergelj, fordulj", és visszatértünk a világnak az ő közepére.
