Kasza Béla: Isten, Zsú és én
Dia volt számomra az első olyan szerelem, amit úgymond felnőttként éltem át. Remekül éreztem magam a bőrömben. Férfi lettem azokkal az örömökkel, amelyeket csak egy nővel való szorosabb kapcsolat tesz lehetővé. Mindez számomra új volt, izgalmas, érdekes, de nem tartott sokáig. Megismerkedtem Petrával, aki levett a lábamról, izgalmasabb volt, érdekesebb volt, így hát Diát átadtam a múltnak. Jó döntést hoztam, hiszen az új társ minden tekintetben lekörözte a régit.
—
Közel három éven keresztül szerettem őt, mint utólag megtudtam, kívülről. Mert Zsút, akivel ezután hozott össze a sors, belülről szeretem. Hogy hogyan is értem ezt? Petra szép volt, kedves, rendes, aranyos. Ezzel boldoggá tett. De nem vágytam többre, másra, nem fordultak meg a fejemben távlatokat célzó gondolatok. Zsúval más a helyzet. Érdekel az eddigi egész élete, minden, ami vele kapcsolatos. Az övéi, az álmai, a vágyai, tervei, minden gondolata. Nem szeretnék olyan életet, amelyből hiányozna. Nagyon szeretem őt.
– Mégpedig belülről – magyarázta jóval később Vencel bácsi, aki az általánosban földrajz és rajztanárom volt, és sokévnyi kihagyás után újra a sakkpartnerem lett. – Ez nem csupán olyan kívülről való szeretés, hogy tetszik, vonzódom hozzá, jobb vele, mint egyedül, hanem mélyebb, komolyabb érzés.
—
Hát igen, így szeretem. Talán furcsa egy húszéves sráctól ilyet hallani, de nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Négy hónap egymáshoz tartozás után is még csak a csókig jutottunk el. Mégis boldogabb vagyok, mint eddig bárkivel, bármikor voltam. A kevéske hibáit is szeretem, pl. azt, a saját édesanyja szerint trehányságnak nevezhető tulajdonságát is, hogy fésülködés után sokszor a fésűben hagyja a hajszálait. Szeretni akarom a véleményét, gondolatát, elképzelését, hitét.
Egy évvel fiatalabb tőlem és egy iskolai konyhán dolgozik, de emellett levelezőn tanul, kedvtelésből pedig spanyol nyelvórára jár.
Amikor kiderült, hisz Istenben, kissé megijedtem. Nem tudtam ezt összeegyeztetni azzal, hogy életigenlő, eleven, vidám, néha viháncoló is.
– Hogy lehet ez? – kérdeztem tőle. – Ez olyan … ellentmondásos… Isten pedig… megfoghatatlan.
– Isten létezik. Jellege lélek, tartalma szeretet. Felfogni csak lélekben lehet, megismerni a szeretet által – azzal az asztalra tette fésűjét. – Megfoghatatlan, de igenis felfogható!
Szép arca mosolygott, meleg szemei csillogtak.
– Lélek? Akkor hogyan tesz vagy teremt? – vettem kézbe a mostoha sorsú hajgerebent és kezdtem kiszedegetni belőle a sötétbarna hajszálakat.
– Nincs nagyobb erő a lélek erejénél. Ha rendben van a lelked, akkor le tudod győzni a nehézségeket. De ha lelki problémád van, lehet sokféle más egyéb javad, mégis erőtlen vagy. Isten pedig maga az életigenlés, úgy ám! – azzal megcsókolt. – Köszi a fésűt.
Az értelmem kevés ehhez, gondoltam, de Zsú az életem nélkülözhetetlen része, számomra a legfontosabb ember. Ezért érteni és hinni is akarom azt, amit ő ért és hisz, különben el fogom veszíteni, és vele együtt életem örömét, célját, értelmét is. Ezért látogattam el hat év szünet után Vencel bácsihoz, hogy segítsen. Ugyanis tudtam róla, hogy hisz Istenben. Annak idején meg is mosolyogtuk ezért, persze nem nyíltan, mert segítőkész, szelíd tanár volt és szerettük is. Igyekeztünk tisztelettel viselkedni vele szemben. Az elhatározást hamarosan követte a tett is.
– Mi járatban, Ákos fiam? – fogadott meglepetten. – Csak nem egy hozzád méltó, erős sakkpartnerre van szükséged?
Kérdésével arra utalt, hogy a suliban ő vezette a sakkozók szakkörét, én meg az egyik nagy tehetség voltam. Azóta persze minden más jobban érdekelt a sakknál, így a technika, a motorozás, a horgászás meg a másik nem. Főleg ez utóbbi.
– Évek óta nem sakkoztam, de most nagy kedvem lenne egy komoly játszmához -, kapaszkodtam bele rögtön a kérdésbe nagy örömmel, mert így nem kellett bevallanom, miért is jöttem igazán. Sakkozás közben majd szóba hozom a hit kérdését, mintegy véletlenül – gondoltam át tervemet.
Ebből akkor nem lett semmi, mert olyan érdekes partit játszottunk, hogy megfeledkeztem mindenről. Döntetlenben állapodtunk meg és abban, hogy pár nap múlva megint elmegyek.
Este sokáig gyötrődtem azon, hogy nem voltam őszinte Vencel bácsihoz. Szégyelltem magam.
—
Másnap délelőtt, postás lévén levelet kézbesítettem Ambrus bának, aki autó-motor szerelő. Hozzá szoktam elvinni a motoromat, ha baj van vele és egyedül nem boldogulok.
– Rendben a géped, Ákos öcsém? – érdeklődött barátságosan, de az arca eltorzult, amint rápillantott a borítékra. – Az adóhivatalból jött.
Átfutotta a sorokat.
– Még tízezret követelnek rajtam – mondta mérgesen. – Hogy az ördög mindig szarik valamit. Az istenit neki!
—
Délután megvártam Zsút a nem a finom modoráról híres Don Tajo / Tahó úr, ez volt a spanyol tanár gúnyneve/ házának kapujában, hogy hazakísérjem.
– Hogy tudsz elviselni egy ilyen tahót? – kérdeztem a nyelvtanárra utalva.
– Jobb, ha edződöm mindenhez, még előttem az egész élet – mosolygott kedvesen.
– Ó, az én okos nőm, a bölcs csibe! Az élet iskolájába jár, nem a bölcsibe.
A kapuban lezajlott beszélgetés után elindultunk haza, hozzájuk.
Nem volt otthon senki. Átöleltem, simogatni kezdtem.
– Azt hiszem… ez most nagyon alkalmas… hogy végre egymásé legyünk… Úgy vágyom rád, Zsuzsizsú!
– Én is… nagyon…
– Hurrá! – tört ki belőlem a csatakiáltás, de kedvesem máshogyan folytatta.
– De még nem szabad. Vágyom az együttlétre én is, de még várnunk kell vele. Majd eljön az ideje… tudod… esküvő után.
– Ó, de hiszen szeretjük egymást!
– Ez igaz. És én nagyon boldog is vagyok. Te nem?
– Én is az vagyok, de még boldogabb lennék, ha néha szeretkeznénk is. Hidd el, az olyan csodás dolog…
– Anélkül nem kellek?
– Dehogynem, mindenképpen kellesz. De több lenne az örömünk, nagyobb a boldogságunk.
– Biztosan, de kérlek, legyél türelmes! Értsd meg, számomra fontos, hogy csak a házasságban…
Nem értettem vele egyet, de elfogadtam az akaratát. Majd a házasságban, amit tavaszra tervezünk. A megismerkedésünk évfordulója táján akarja Zsú kimondani az igent. Ó, te május, mennyire messze vagy még!
– Ide nekem az összes anyakönyvvezetőt, de rögtön! – kiáltottam szerelmesen, majd felkaptam az én kicsi párocskámat és sokáig le sem tettem.
Mindent úgy akarok, ahogyan neki tetszik. Hinni Istenben, azt is szeretnék, hiszen Zsú oly nagyon vágyik erre.
Elmondtam neki a Vencel bácsival kapcsolatos, elalvás előtti szégyenérzetemet.
– Elhatároztad, hogy hinni akarsz Istenben, akarod őt. Máris dolgozik benned, hogy tisztábban lásd önmagad, megértsd őt és jobb ember lehess.
– Még ennél is? – mondtam tettetett értetlenséggel.
Zsú csak mosolygott és arcát a nyakamba fúrta.
Elmeséltem azt is, bántott Ambrus bá délelőtti káromkodása.
– Erről beszéltem az előbb – ölelte át a nyakam még jobban, és ez az ölelés olyan nagyon jó volt, hogy szinte kimondhatatlan.
Ha Zsú valamiért csak évek múlva akarná a testi kapcsolatot, tudnék várni. Talán… Csak ez az érzés, ez a kölcsönös csoda létezzen örökké!
—
Milyen a sors, másnap Ismét Ambrus bához kellett mennem. Ezúttal a motorom miatt. Nézegette, piszkálgatta, majd meg is csinálta. Közben megkérdeztem:
– Ambrus bá! Szerinted nincs isten?
Kinevetett.
– Jó a kérdés, édes öcsém. Jól is tetted fel. Benne van a válasz is.
– Nem lehet, hogy mégis?
– Ugyan már. A tudomány, ami egy megbízható valami, egészen mást mond. És itt van a valós élet. A jók szenvednek, a rosszaknak jó dolga van.. Sok az igazságtalanság és a tragédia. Ha lenne isten, ezt nem engedné meg. Aztán te is tudod, milyen sok vallás van. De mindegyik csak a saját igazát tartja az egyedüli igazságnak. Akár egy párt vagy bármilyen érdekszervezet. Az anyag! Az volt, van és lesz! A csúcsra fejlődött, életre kelt. A természet törvényén alapszik minden.
Itt abbahagyta egy röpke időre, mert egy engedetlen csavarral kellett megbirkóznia, de aztán folytatta.
– Különben is, hogyan lehetne egy világot csak úgy, a semmiből teremteni? Az örök élet is lehetetlen, hiszen előbb-utóbb minden élő élettelenné válik. És még sorolhatnám az észérveket – fejezte be előadását. – Úgyhogy, Ákos komám, édes öcsém, felnőtt fejjel máskor ne is tégy fel ilyen buta kérdést! Itt a motorod, készen van, inkább azt próbáld ki! – kezdte törölgetni olajos kezét a nadrágjába.
Tulajdonképpen ilyen választ vártam tőle, mégis elkedvetlenített.
Zsú szokott beszélni Istenről, de többnyire csak úgy, hogy léte tény, hinni kell és kész. És szeretni. Ha vele vagyok, a kedvesemmel, akkor ő annyira elbűvöl, hogy eszembe se jut komolyan kételkedni. De az igazi, komoly hithez számomra értelemre ható, szinte tudományos, megfogható, úgy is mondhatnám, matematikai válasz lenne szükséges. Mert hinni valóban akarok, elsősorban a szerelmesem kedvéért, de bevallom, nyilván jobban érezném magam a bőrömben, ha lenne egy mindenki felett álló lény, aki előtt nincsenek titkok. Ez esetben nem alkudhatnék meg önmagammal önző céljaim érdekében. Ugyanis önmagamat és a külvilágot becsaphatom, de Istent mégsem. Vencel bácsinak jól fel kell kötnie a nasztrót, hogy igazán hinni tudjak.
—
Este Zsúéknál vacsora után sokáig ültünk kettesben az ő szobácskájában. Ezer csókot váltottunk, öt másodpercenként egyet. Bizony, számoltuk. Matematika még sosem okozott ennyi örömöt. Egy óra, huszonhárom perc, és húsz másodperc után megvolt az ezredik. Feltéve, ha közben nem tévesztettem el a számolást. Valóban, kellenek a matematikai válaszok.
– Szeret minket Isten, ezért kapjuk tőle ezt a csodát is – suttogta kedvesem kedvesen a csókos együttlét végén, én pedig éreztem, csakis így lehet.
Ambrus bának egyszerűen nem lehet igaza! Nyilván felületes, felszínes, csalódott, valami fontosat nem vesz észre vagy félreért, ezért látja a dolgokat úgy, ahogyan. Zsúval nagyon szeretjük egymást, és ez nem lehet csupán kémiai láncreakció. A lelkem szárnyal, szédületes magasságokban jár. Mondhatom úgy is, isteni magasságokban. Azt hiszem, legfontosabb dolgunk szeretni, és megismerni lelkünk szépséges lehetőségeit, csodáit.
Hazafelé olyan érzésem volt, hogy kapcsolatban vagyok Istennel. Életemben először szálltak felé konkrét gondolataim. Arra kértem, mutassa meg magát.
—
Rosszul telt az az éjszakám. Álmaimban olyan dolgokat éltem át, amik már megtörténtek velem. Csupa negatívumok. Olyan élmények, amik nem válnak dicsőségemre. Hazugságaim, lopásaim, durvaságaim, igazságtalanságaim, önzőségeim, gyávaságaim. Sok rossz a múltból, amiket már szinte el is felejtettem. Zsúnak elmeséltem. Ő pedig megmagyarázta.
– Azt kérted Istentől, mutassa meg magát. Eléd vezette a bűneidet, lásd, milyen emberke voltál. Ezzel eleget tett a kérésednek. Megmutatta, hogy létezik.
– Ó, drága Zsú! – szorítottam magamhoz törékeny testét. – Zsizsú, Zsizsú, Zsuzsizsú!
—
Pénteki nap volt, amikor újból ott voltam Vencel bácsinál. Az ötödik lépés után feladtam a partit. Elmondtam, szeretnék hinni Istenben, és kértem, meggyőző érvekkel segítsen engem célhoz.
Nem okozott csalódást. Megismertette velem hitét, filozófiáját.
– A mai valóságban is van szellemiség, azaz tudat és lélek, igenis volt a kezdetekkor is, sőt, öröktől fogva. Isten ilyen szellemiség, tudatos lény és lélek is. Ha az anyag is örök idők óta van, akkor egyszerű a képlet. Isten teremtő ereje ebből az anyagból megalkotott mindent, köztük az élővilágot is. Saját lelkéből adott lelket az embernek, hogy rajta kívül legyen még boldog lény, ezáltal a teremtés igazi értelmet nyert. A teremtés, ami tarthatott hat napig, vagy akár évmilliókig, évmilliárdokig.
– És ha nem volt anyag a kezdetekben? – vetettem közbe.
Vencel bácsi máris rátért erre.
– Amennyiben nem volt anyag, akkor azt is Isten hozta létre. A léleknek van energiája, és ennek az isteni energiának egy része átminősült anyaggá olyan módszerrel, amit a mai tudomány el sem tud képzelni. A mai tudomány azt már tudja, hogy az anyagból lehet energiát létrehozni, de a fordított utat még nem ismeri. Hogy a természeti törvények ezt nem támasztják alá? A természet törvényeit olyannak ismerjük, mint amilyenek manapság. De vajon mindig ilyenek voltak? Valószínűleg a természet törvényei mások voltak korábban. Megváltoztak tehát, aminek oka az is lehetett, hogy ember a bűn útjára lépett, vagy bármi más. Ez alapján azt is állíthatjuk, de ki nem zárhatjuk semmi esetre sem, hogy bármelyik mai kémiai vagy fizikai törvény, igazság a múltban nem volt feltétlenül ugyanez. Amit nem zárhatunk ki, az bizony lehetséges, és elfogadható is, ha nincs jobb válaszunk. Mindez azt jelenti, hogy nincsen komoly okunk tagadni Istennek a teremtésben való szerepét.
Mélyen a szemembe nézett.
– Egyszerű, mint a karikacsapás, nemdebár, Ákos?
Lenyűgözve hallgattam.
– Na de a természet törvényei kíméletlenek… Isten akarata szerint ilyenek? – kérdeztem.
Vencel bácsi hörpintett egyet a vizespoharából és én hallgathattam tovább.
– A természeti törvények egy része könyörtelen, a pusztításról, az ölésről szól. Farkastörvények ezek. Egyik élőlény megeszi a másikat. Vajon erről a szintről el lehetett jutni az önzetlen emberi segítőszándékig és örömet okozni vágyásig? Hiszen a jó emberek széplelkűségük folytán elvetik e törvényeket az emberi kapcsolatok terén. Ez a szép lélek vajon az evolúció eredménye lenne? Alighanem naiv dolog ezt hinni… Inkább isteni eredetű. Isten törvényei nem farkastörvények, hanem éppenséggel a szeretetről szólnak. Az említett farkastörvényeknek az ember azért hódol, mert ő áll az úgynevezett tápláléklánc csúcsán, azaz uralkodik a többi élőlény felett. Nem akarja felülvizsgálni ezt a kérdést, mert önző, és az sem érdekli, hogy nem uralkodnia kellene, hanem szolgálni. Hogy számára is az lenne a boldogítóbb. Ettől nagyobb baj az, hogy sokszor bizony az ember az embernek is a farkasa…
A tekintetem végig követte Vencel bácsit, és a szavai mind elértek a tudatomig. Nagyszerű előadó volt az iskolában is.
– Az isteni alkotás csakis tökéletes, hiszen isteni. A teremtéskor létrehozott törvények hibátlanok voltak. A természet mai törvényei, bár jól működnek, nem szelídek, azaz istentelenek. Biztos tehát, hogy változás történt.
Vizet töltött magának és megitta, de azonnal folytatta.
– Isten jó lélek, minden jónak az eredete. Nem szül rosszat. De mert vannak rossz dolgok, lennie kell egy rossz léleknek is, az a rossz dolgok eredete. Hogy ez hülyeség? Nem az! Ha elfogadjuk a jó erő, Isten létét, elfogadhatjuk a rossz erő létét is. Nevezhetjük Gonosznak vagy Sátánnak vagy akárminek is. Ő a bűn szülője is, az ember pedig az, aki egy hibás pillanatában ezt is elfogadta. Ez a hibás pillanat még ma is megvalósul és ismétlődik. Ha megértjük, hogy ez az ellenség, a jónak ellensége valós valami, akkor megválaszolható az a kérdés, hogy miért van igazságtalanság, érdemtelenség, tragédia, szörnyűség. Miért szenvedhet a jó és miért nem bűnhődik a rossz. Mert a sorsokat nem csupán Isten alakítja, hanem beleártja magát a Gonosz is, éppen ellene tesz. Ez a jó és a rossz közötti háború. A jó, azaz Isten erősebb, de megválogatja a harc eszközeit, csakis tisztességes eszközöket használ. A Gonosz azonban nem válogat, nem sportszerű, minden aljas eszközt is igénybe vesz, így lépéselőnyhöz jut. Ezért nyer csatákat, de ez csak átmeneti siker. A háborút a jó nyeri meg a rossz felett, mert a legvégén Isten élni fog mindenható erejével. Az áldozatok, akik megrövidültek életükben, megkapják a kompenzációt. Minden jó ember jóra számítson. Ezt követeli az igazság, és az Istennél van. Az igazibb, teljesebb élet akkor kezdődik, egy új világban, amikor véget ér az emberiség történelme. Ugyanis ami a múltban és a jelenben történt és történik, az nem lehet cél és értelem, vagyis inkább úgy mondanám, hogy értelmes cél. Sem Isten, sem ember számára. Merthogy az emberiség történelme mindig is a túlélésről szólt, tele volt és van szörnyűséggel, szenvedéssel, boldogtalansággal. Voltak persze kivételes időszakok, de ezek mindig rövid ideig tartottak és csak keveseknek jelentettek igazán jót. Tehát ez az élet nem lehet az értelmes végső cél. A cél ettől sokkal több. Az örökös boldogság! Ezt itt, a földi életben az emberiség nem érte el, és nem is fogja. Ez nem pesszimizmus, hanem reális megítélés. Nem afelé halad az emberiség, hogy ezt a boldog életet megvalósítsa. Háborúval, erőszakkal, lelketlenséggel, aránytalan önzéssel, életterének elpusztításával csak a vesztébe rohan. Annyira benyomult ebbe a zsákutcába, hogy már nincs visszaút. Ahogyan fenntartható fejlődés sincsen, mert ugye vagy fejlődés, vagy fenntarthatóság. Valaki találóan úgy fogalmazta meg… talán … ki is… de tényleg… – megtorpant Vencel bácsi ezen a ponton, de aztán eszébe jutott mégis.
– Igen, talán Balogh János akadémikus mondta azt, hogy az emberek olyanok, mint azok a kakasok, akikkel száguld a teherautó a vágóhíd felé, és közben azon vitatkoznak, melyikük a nagyobb kakas! Ez mindent elmond az emberről, igaz, Ákos öcsém? Vagyis ez egy túlélési játszma, ez a jelenlegi földi életünk, valószínűleg csak próbajáték. Próba, hogy eldőlhessen, ki méltó az igazi értelmet és boldogságot jelentő, minőségibb, talán valóban örökös életre.
Itt megállt a beszédben, de máris folytatta.
– De van egy gondolatom az ellen-istennel kapcsolatban… Lehet, a Sátán nem is ellen-isten, vagyis nincs ellen-isten, nincsen Sátán… A rosszaságunk talán nem más, mint a biológiai lényeknek a fennmaradás érdekében tett ösztönös és túlzott erőfeszítése… Ez esetben a természet mai farkastörvényei mégsem változások eredményei, hanem ősi örökség, ami a teremtés, a fejlődés során épült belénk. Tehát a rossz kútfeje nem egy lény, nem az ellen-isten, hanem a létfenntartási ösztön túlzásba esése, nevezzük egoizmusnak. Ezt az egoizmust írja felül megfelelő hozzáállással, azaz jó döntéssel a bennünk lévő jóság, a bennünk lévő isteni tartalom.
– Bevallom, a sátánt, azt nem értem… illetve értem, logikus az is, de én mégis… illetve mégsem tudom hinni, hogy van sátán… ezért nagyon örülök, hogy erről a másik elképzelésről is beszélt… Ez már elfogadhatóbb.
– Vegyük a Sátánt jelképnek – mosolygott Vencel bácsi.
– Vencel bácsi! – ragadtam meg a lehetőséget, hogy szóljak, amikor egy picit elhallgatott. – Isten mindent lát és hall és tud? De ez hogyan van a gyakorlatban? Van neki szuper-számítógépe?
– Van bizony! Nagyon jól gondolod! Ez magától értetődik. Nézd, fiam, a tudomány maholnap képes lesz az egyénben lévő információkat és érzéseket átmenteni egy másik élő szervezetbe, akár egy másik emberi testbe. Az ember nemsokára át fogja tudni ültetni a lelket is. Isten több mint az ember, sokkal nagyobb a tudása! Milyen alapon mondhatja bárki is, hogy lehetetlen mindenről tudni? Hát az ember is egyre többet tud? Öregapáinknak csoda volt a rádió, aztán a tévé. A számítógép még nagyobb csoda. És a csodák még fejlődnek, lesznek újabbak, nagyobbak is. Istennek valóban szuper-számítógépe van. Mindenkiről minden gondolatot, cselekedetet rögzít vele. Lehet, nem is technikai módon, hanem az ő számítógépe éppenséggel őbenne van, őbenne, a legintelligensebb és legtisztább lényben. Biológiai, vagy inkább isteni. Talán ma még felfoghatatlan az a szint. Ezeket figyelembe véve nem legyinthet senki arra, hogy a feltámadás, egy új élet lehetősége valóság legyen. Annál is inkább, mert a mai tudomány is azt állítja, hogy az élet, az élő anyag az élettelen anyagból jött létre valamikor. Minőségi változás történt akkor a fejlődésben, ahogyan mondják ezt. Az élettelen anyagból igenis válhat élő a jövőben is! Bizony, ebben kell hinni, mert abban nem lehet, hogy az emberiség úrrá lesz a nehézségeken, elkerüli az egyetemes emberi katasztrófát, és itt, a földön megteremti a Mennyországot. Ennek nincsenek jelei. Ha hiszünk Istenben, teszünk a dolgaink érdekében, jók vagyunk és másokért is vagyunk, akkor e földi életben is számíthatunk előnyökre, azaz isteni segítségre. Ennek mértéke függhet a hitünk nagyságától, Isten velünk kapcsolatos szándékaitól, és sajnos attól is, hogy mekkora az az önzés, amit ellenünk mozgósítottak.
Azt hittem, Vencel bácsi a végére ért, hisz annyi mindent elmondott már, de tévedtem, mert folytatta.
– Istennek az is tetszik, hogy őt valamilyen okból nem ismerve, iránta való hit nélkül, de erkölcsi tisztaságban élünk, teszünk másokért is, jók vagyunk. De jobban tetszik neki, ha hittel, őt is szeretve és ezt a tényt el nem titkolva tartunk vele. Jó szülőként jót akar nekünk, örömmel nézi önfeledt boldogságunkat, amikor éppen van ilyen. Ő nem önző, nem híve a személyi kultusznak sem, nem kívánja tehát, hogy csak vele foglalkozzunk, őt dicsőítsük. De viszont-szeretetre vágyik. Nem bánhatunk vele mostohán!
Itt megállt a magyarázatban és elővett a konyhaszekrényből egy nagy zacskó valamit.
– Azért még azt is elmondom, hogy a földi élet mennyországát nem tudom teljesen kizárni. Bár rosszak az előjelek, semmi se kecsegtet ennek elérésére, de mégis lehetséges, hogy egyszer majd e földi élet is tökéletes lesz… Igaz, ez inkább vágy, bennünk mélyen gyökerező vágy… de szerintem mindenki ezt szeretné.
– De jó lenne! – vágtam rá.
A nagy zacskónyi valamit egy tányérra szórta Vencel bácsi.
– A lányom pogácsát hozott, nagyon finomat. Együk meg, kissé elfáradtam. Azután mondom tovább, ha akarod.
– Akarom, igen, nagyon nyitott vagyok most erre – mondtam. – És köszönöm a pogácsát, én is megéheztem.
—
– Istenben hinni nagyobb igazság – folytatta Vencel bácsi a pogácsázás után-, mint bármely más dolog valósága. Ő szelíd szeretet, és ha benne élünk, megóvja cselekedeteinket, s ezáltal nem okozunk másoknak szenvedést. Mert aki másokat bánt, az nem lehet boldog. Ha mégis azt hiszi, az nem valóság, csak vélelem.
– Félelem?
– Dehogyis! Vélelem! Vagyis csak úgy véli, azt hiszi, de nem úgy van a dolog! Az ilyen embernek fogalma sincs a boldogságról. Aki viszont jó, segít, ad, örömet okoz, kerüli a bűnt, a rosszat, az megismeri az igazi boldogságot. Csak így érdemes élni. Akár még szegénység esetén is. Ha nincs a halál után semmi, akkor is értékesebb életet élt a jó ember a rossz embernél. Értékesebbet, boldogabbat. A jóság értelmet adott az életének, eközben a rossz ember értelmetlen életet élt. Az egyik élet boldogság, a másik nem az, még akkor sem, ha aki éli azt, mást gondol. Ha van lelkifurdalása a rossz embernek, akkor nem boldog, ha nincs neki, mert lelke sincs, akkor sem boldog, mert hisz lélek nélkül semmik vagyunk, boldogok se lehetünk. Amennyiben van élet a halálon túl is, én hiszem, hogy van, mégpedig az említett örök élet akár azonnal a halál után, akár valamikor a még későbbi jövőben, akkor még inkább egyértelmű, hogy melyik ember élete volt értelmesebb, értékesebb. Tehát a boldogság útja rövid távon és távlatokat tekintve is csakis a jóság. Egyébként betartani az erkölcsi törvényeket sokkal könnyebb Istennel, mint nélküle. Tehát benne hinni bizonyos fokú garancia is arra, hogy valóban jók legyünk, ne csupán látszólag. Szerintem ez a legbiztosabb út a boldogsághoz. Hinni Istenben egyáltalán nem abszurdum, hisz Isten léte értelemmel alátámasztható. Ez a lényeg, ez segít eloszlatni a kételyeket, amik sokakban megvannak. Az nem lényeges, hogy hat nap alatt vagy hatszázmillió év alatt teremtődött a világmindenség. Az is mindegy, hogy a pihenőnap, amelynek el kell térnie a megszokott napoktól, hisz nem gép az ember, az a szombat vagy a vasárnap. Szükséges, hogy legyenek ilyen napok, az élet nem lehet monoton. Szükséges megpihenni, feltöltődni, kikapcsolódni, még több figyelemmel lenni a szeretteink iránt. De minden nap legyünk jók és szeressünk! Kedves, jóságos, szép, értelmes dolgokat tenni, még ha az munka is, bármikor szabad. Belső tisztaságunk és cselekvő szeretetünk teszi lehetővé az értelmes életet. Ha ilyenek vagyunk, megismerjük lelkünk isteni tartalmát. Ez a boldogság.
—
Vencel bácsi folyamatos beszédét nagy csodálattal ittam magamba. Amikor egy újabb pillanatra elhallgatott, azonnal kérdeztem.
– Na és a rengeteg vallás és egyház? Állítólag azon keresztül érünk el Istenhez.
– A vallásoknak, az egyházaknak a jó mellett számos rosszat is köszönhetünk – folytatta, miután felhajtott egy újabb pohár vizet. – Inkvizíció, üldözések, még háborúk is, aztán a tudatlanságból eredő szörnyűségek, az emberek egymás fölé helyezése, illetve az ahhoz való statisztálás, megaláztatások, megannyi bűn, amit az egyház követett el, Isten nevében, vallási alapon. Nem! Nem az egyházak képviselik Istent! Még ha nagyobbrészt jó szándék és jó cselekedet is jellemzi az egyházakat. Nem a vallások jelentik az igazi utat, bár nagy segítségére lehetnek sokaknak, akik belső igényből, eredeti jóságból, annak hiánya miatt nem képesek jók lenni. Irányítani kell őket, az egyházak és a vallások irányíthatják is. Az igazi utat maga Isten jelenti, akit magunkba fogadtunk a hitünkkel és ezáltal irányít bennünket, amitől is jobb nekünk. Képzeld el, Ákos fiam, még ma, a jelen korban is van olyan vallás, eszmeiség, társadalom, ahol a nőket végtelenül lealacsonyítják, jogfosztott állapotban tartják, máshogy bírálják el, kihasználják, sőt használják, mintha csak tárgy vagy állat lenne. Esetleg tudatosan megcsonkítják, hogy csökkentség érzéki világának lehetőségeit. Ez felháborítóan igazságtalan, méltatlan, életellenes, embertelen. Istenhez nincs köze. Isten és az igazi hit egészen másról szól.
Vencel bácsi nagy levegőt vett, de máris folytatta az előbbi lendülettel.
– Isten nevében gonosz dolgokat követnek el, ez önmagában is ellentmondás, és ezzel Isten ellen hangolják az embereket. Isten azonban nem tesz rosszat. Nem ver se bottal, se máshogy, csakis segít, igyekszik megvédeni bennünket a rossztól. Ennek eredményessége, mint már mondottam korábban, nem kizárólag tőle függ. Isten egyháza pedig nem ez vagy az az egyház, hanem azok az emberek, akik Istennek tetsző életet élnek. Lehet valaki vallásos, mégsem jó ember, és ennek az ellenkezője is valóság. Bár nem érti, nem ismeri Istent, mégis jóságos, az igazságosság és a szeretet irányítja. Ezáltal mégiscsak Isten gyermeke, mert a szeretet és a jóság nem más, mint Isten bennünk való jelenléte.
A tanár úr ismét ivott egyet.
– Azonban hadd mondjam el azt is, hogy fontos az egyházak és vallások szerepe, mert összefogják az embereket, az embereket pedig össze kell fogni. Aztán azt is elmondom, hogy az egyén, aki keresi Istent, ugyancsak tévútra juthat, és hibázhat, az egyház, a vallás a segítségére lehet. Mi, emberek tökéletlenek vagyunk. Mindenhová jut rossz ember is, így ott vannak pl az egyházakban is, és mindenhol máshol is.
– Mitől van az, hogy inkább az idősebbek hisznek Istenben, és a fiatalok kevésbé? – tettem fel egy újabb kérdést. – És most nem azokra az öregekre gondolok, akiket úgy neveltek, hanem azokra, akik felnőtt fejjel jutottak el odáig.
– Logikusnak tűnhet a magyarázat, mely szerint az idő múlásával gyengébb, ügyetlenebb, csúnyább, kiszolgáltatottabb lesz az ember, örömforrásai és egyáltalán a lehetőségei egyre szűkebbek, kezdi elhagyni az egészség is már, elveszti korábbi magabiztosságát. Nyomasztani kezdi az is, hogy egyre kevesebb a hátralévő idő. Ezeket a rossz dolgokat a helyükre kell tenni valahogyan, különben eluralkodna rajta a félelem, a kétségbeesés. A hithez menekül, hogy megnyugvásra leljen, és ez meg is történik. Megvigasztalódik azzal a tudattal, miszerint nem lehet máshogy, csakis úgy, hogy Isten most már megvédi őt, később pedig az örök élettel ajándékozza meg, vagyis minden a legnagyobb rendben lesz, nincs ok a kétségbeesésre. Ez tulajdonképpen a félelem hite, de ez is egy út. Az idősebb ember úgy is eljuthat Istenhez, ha korábban nem is kereste az ő társaságát, hogy egyre bölcsebb lesz, ez a bölcsesség pedig rádöbbenti arra, hogy Isten létezésének tagadására nincsenek komoly okok. Ugyanis a tudás tárháza végtelenül nagy, az ember tudása viszont még mindig csak töredéknyi. Ha valamit nem tudok vagy nem értek, az nem jelenti azt, hogy nem úgy van, vagy nincs is.
– Értem. Vencel bácsi nagyon jól magyaráz. De van még egy nagy kérdés, ami számomra fontos és aktuális is. A szerelem és a testi kapcsolat. Állítólag csak a gyermeknemzés eszköze, egyébként bűn. Enyhébb vélemény szerint örömszerzéshez is jogos, de csak házasságban. És mi lehet az a paráznaság? Zsúval nagyon szeretjük egymást, de ő csak akkor szándékozik engedni közös vágyunknak, ha már összeházasodtunk. Szeretnék tisztán látni!
– A szerelem csodálatos, felemelő, lelket gyönyörködtető érzés. A szex, a testek egymás iránti vonzalmából és a szerelem érzésének beteljesülést célzó vágyából fakadó édes, nagyszerű játék. Lelkünk gyönyörűségek, örömök iránti igényéből ered. Értékes, remek lehetőség a szeretet és az adni akarás, mint elsődleges emberi életcélok megvalósítására. Lelkünkben ott a lényeg, az isteni tartalom, melyet a Teremtő a teremtés feletti örömének teljessé tételéhez ültetett belénk, hogy ezáltal az örvendezés nekünk is megadasson. Ez isteni tartalomnak köszönhető a bennünk lévő összes szép és jó, így a szerelem is. Mert minden, ami jó, ami érték, abban Isten szerepe elvitathatatlan. Mi csupán a hozzáállásunkat adjuk, és máris osztozhatunk az eredményben, azaz az öröm csodájában. A házasság? A házasság adminisztrálható emberi intézmény, nagyon szép dolog, hiszen azért kötünk házasságot, mert annyira bízunk az érzéseinkben, a párunk érzéseiben, a közös jövőben, hogy ezt az adminisztratív köteléket is vállaljuk, mégpedig demonstrálva, hogy mi ketten, ő és én együtt és örökké. De a csoda inkább a szerelemről szól. Pl a Szentírás is ír olyat, hogy tízezer közül is kitetszik az a másik, meg hogy lesznek egy testté. A jobb bibliamagyarázatok szerint csak így van értelme a házasságnak, hogy lesznek egy testté. Gondolj csak bele! Egyértelmű, hogy a szerelemről szól ez a dolog, nem a házasságról. Hiszen házasság köttetik a testek eggyé válásának igénye nélkül is. Mondjuk két idős ember összeházasodik, mert így kiegészítik egymást, a munkában, egymás ellátásában, szeretetből. Testi kapcsolatra már képtelenek. Ez értelmetlen házasság lenne? Dehogyis. Van értelme az ilyen házasságnak. Ugyanakkor azt is igazolja, hogy a testi kapcsolat nem az ember által kitalált házasságnak, hanem egyrészt az ember másik ösztönének, a fajfenntartás ösztönének követelése, másfelől az isteni ajándéknak, a szerelemnek igénye, követelése, joga és lehetősége. Azt mondom, kedves Ákos fiam, hogy nem csak a nagy szerelem jogosít fel a testi kapcsolatra, hanem a kis szerelem is. Akkor, ha őszinte benne az adni akarás, az odaadás, és egymás örömét is keresik a felek. Mert kívánják egymást és összebújnak, ez sosem istentelen, sosem bűn, amennyiben a háttérben nincsen ártó szándék. Bújjatok hát össze nyugodt szívvel, mert ezzel is tartalmasabb, szebb az életetek, több az örömötök, ez pedig eredeti szándéka veletek kapcsolatban Istennek!
– Zsú szerint a házasság szentség.
– A szerelem, az a szentség. Erről beszéltem az előbb.
– Zsú olyasmiről is tett említést, hogy a bibliaoktatója szerint nem jó dolog az élvezetek és örömök keresése, ez Istennek nem tetsző. Inkább szenvedni kell, azt elviselni, és mások szenvedéseit enyhíteni. Tudom, ez utóbbi fontos.
– Némely emberek – állt fel Vencel bácsi már sokadszor az asztaltól és kezdett el sétálgatni a szobában -, nem vágynak az élet adta csodák élvezetére, inkább a saját szenvedésüket tartják alkalmasnak és méltónak ahhoz, hogy elnyerjék Isten jóindulatát. Az ilyen emberek általában nagyon önfeláldozóak, sokat tesznek másokért. Ez utóbbi nemes és szép dolog, és persze lehetőségeitől függően mindenki számára követendő. Mások szenvedésein enyhíteni is kell, ha képesek vagyunk rá, ez nem vitás. A szenvedést meg elviseljük, amennyire tudjuk. De direkt keresni a szenvedést, és elkerülni az örömöket, élvezeteket, az ostobaság, barbárság, istentelenség, hiszen örülni kaptuk az életet és nem azért, hogy szándékosan belepusztuljunk. Mert akkor is jut rész a szenvedésből, ha kerülni igyekszünk azt, és azzal is elég megbirkózni, nemhogy még saját magunk tegyünk rá akár csak egy lapáttal is.
Én ültömben mindig igyekeztem a nekem nagy lelkesedéssel magyarázó tanárom felé fordulni, miközben ő sétált körbe-körbe.
– Emília, a felségem hat évvel ezelőtt halt meg – vette kezébe a falról neje fényképét. – A lányom és vőm, meg a kis unokám, Frida nagyon szeretnek és én is őket. Ők a legfontosabbak nekem. De a szeretetemmel nem maradok csak családon belül, másoknak is juttatok belőle. Patronálok egy állami gondozott kisfiút, aki árva. Járok három magányos, idős emberhez is rendszeresen. Intézem ügyes-bajos dolgaikat, vigasztalom őket, beszélgetek velük. Képzeld, szerveztem nekik közös programot és azon össze is barátkoztak. Ez nekik is nagyon jó, de nekem is jobb így, mintha ezek a dolgok nem lennének. Pénzzel nem állok jól, de az alapvető dolgokra futja. Így mindig adok pár száz forintot amikor valami tragédia vagy katasztrófa történik. Ez nem sok, nálam is lenne helye, de ilyen esetben a bajba jutottaknak jobban kell. Én az olyan embereket sajnálom, akiknek rengeteg van, mégsem adnak másoknak semmit se. Szomorú lehet saját ürességük.
Vencel bácsi visszaült az asztalhoz.
– Bocs, hogy eltértem a tárgytól, máris folytatom. Szóval vannak emberek, akik nem tudják, hogy a testi örömök a lélek élvezetére is vannak, abban meg igencsak tévednek, hogy Isten az ő szenvedésüket akarja. Ha már megadatnak az élvezetek Isten kegyelméből, akkor nagy butaság azokat mellőzni. A vallások alapjául szolgáló szent könyvek magyarázói és hirdetői ahányan vannak, annyifélék, és annyiféleképpen magyaráznak és hirdetnek. Az igazi Ige benned van, a szeretet iránti elkötelezettséged. Mindaz, ami szép és jó, nem lehet istentelen, mert éppenséggel Istentől ered. Az ember az, aki manipulál mindent. A szexet a történelem folyamán bűnös dolognak, erkölcstelennek kiáltották ki olyan emberek, akik ezen a téren nyilván nem jutottak pozitív élményhez. Isten tíz törvénye is valószínűleg máshogyan szólt eredetileg, időközben az ember megváltoztatta. Mi az, hogy ne kívánd felebarátod feleségét? Nem azt mondja, hogy ne kívánd felebarátod férjét, feleségét. Csak a feleségét említi, ami azt jelenti, hogy a nőt, még csak gyarló emberként se veszi figyelembe a szerző, aki ezt a szöveget ebben a formában kitalálta. Istentől mindenesetre nagyon távol járt az illető. Különben pedig Isten erkölcsi törvényeit tiszta, igazságos lélekkel belülről érezzük. A paráznaság nem a szex, hanem az ezen a területen való erőszak, megalázás, visszaélés. Hűségre pedig a párunk iránti szerelem magas hőfoka kötelez. Ezt a hőfokot szinten kell tartanunk, anélkül elvész. Viszont egyedül nem tudjuk szinten tartani, de ha mindketten teszünk érte, akkor megmaradhat. Ne feledd! Csak úgy van erkölcsi jogod az élet élvezetére, ha közben nem taposol el másokat, és amennyire csak lehetséges, teszel is mások boldogságáért.
– Nem tudom, mit is mondjak most – szólaltam meg a hirtelen beállt csendben. – Nagy élmény volt hallgatnom Vencel bácsit. Nagyon meggyőző volt, és úgy érzem, megértettem a lényeget. És nagyon örülök… köszönöm… Most jöttem rá, miért voltam földrajzból ötös, a többi tantárgyból meg gyengécske. A tanár úr kiválóan magyaráz, tanít. Nekem ez a délután sokat jelent. Köszönöm még egyszer.
– Szívesen, Ákos fiam. Ha jó ember vagy, elég egyetlen törvény – tette kezeit a vállaimra. – Az önmagadhoz való hűség. De jobb, ha Istennel együtt jársz. Úgy biztosabb lehetsz a jóságodban. Még egyet mondok. A tagadás álfedezék.
– Egyik nagybátyám, aki már meghalt, azt mondta nekem, hogy ő nem hisz Istenben, de ha szó van erről, akkor azt vallja, igenis hisz. Merthogy ezzel jobb lesz a világ. Ez mit jelent? Hogyan gondolta?
– Érdekes dolog ez. Biztosan jó ember volt a nagybátyád.
– Az volt, én szerettem nagyon.
– Alighanem a következőképpen értette. Ha azt vallja, hisz Istenben, azzal az istenhit erősödik. Ha az istenhit erősödik, kevesebb lesz az olyan ember, aki bűnt követ el. Ha kevesebb a bűn, kevesebb lesz az áldozat is, a bűn áldozata. S aki nem válik áldozattá, az boldog lehet. Érted? Nagybátyád azt füllentette, hisz Istenben, és ez közvetett módon boldog embereket eredményezhetett.
—
Rohantam Zsúhoz és beszámoltam a hallottakról.
– Most én is sokat tanultam rajtad keresztül Vencel bácsitól – ismerte el. – Örülök, hogy ilyen lelkes vagy.
– Milyen jó lenne, ha mindenkit ő tanítana! Aki nem ismeri, az is megismerné Istent. Meg is szeretné – mondtam határozottan és szívből.
Zsú mosolygott, és olyan nagyon szép volt, hogy egy egészen határozott gondolatom támadt.
– Holnap pedig beteljesítjük a szerelmünket – árultam el csodás tervemet. – Miénk lesz a legszebb öröm, és teljesen összhangban leszünk a legmagasabb rendű lény velünk kapcsolatos szándékaival. Szeretlek, édes Zsú! – öleltem magamhoz. - Zsizsú, Zsizsú, Zsuzsizsú!
—
Nálunk történt a nagy esemény másnap délelőtt. Szombat lévén szabadnaposak voltunk. Édesanyám megkérdezte, mi legyen ebédre. Palacsintát kértünk, aztán befészkeltük magunkat a szobámba.
Zsúnak csak bizonytalan elképzelései voltak az együttlétről, tapasztalatai nem. De én is úgy éreztem, mintha életemben először csinálnék ilyet. Csodálatos volt. Az egész délelőttöt egymás karjaiban töltöttük.
– Kész az ebéd, gyerekek! – hallottuk a kiáltást. – Lehet enni, gyertek!
Nehezen bújtunk elő. Kicsit gyűröttek és ziláltak voltunk, de nagyon boldogok.
Amint anyu meglátta Zsú piros arcát, átölelte és magához szorította.
– Zsuzsikám, kislányom, én kicsi menyem – mondta nagy szeretettel, majd felém fordult. – Krumplileves is van ám, azt is tessék szeretni, fiatalúr!
Nem kellett több biztatás, olyan étvágyam támadt, hogy csak na. Kanalaztuk a levest, édesanyám pedig tekergette a palacsintákat.
– Melyikből csináljak többet? – kérdezte kicsi menyétől. – Milyet szeretsz? Milyen legyen még? Lekváros, túrós, mákos?
Zsú szemében huncut fény csillant, ahogy válaszolt.
– Ákos! Ákos legyen!
Ebéd után mi ketten mosogattunk el, aztán kedvesem ötlete alapján felgyalogoltunk a közeli Medve-hegyre. Útközben Zsú arról beszélt, hogy amikor keresni kezdte Istent, egyedül kirándult oda.
– Fenn a csúcson fújt a szél, sötét felhők vonultak az égen. Ott ültem egyedül, távol a világ zajától. Minden gondolatom Isten körül forgott. Egyszer csak úgy éreztem, velem van. Nem tudom elmondani az akkori érzéseimet, de nagyon boldog voltam. Attól a pillanattól kezdve más ember lettem. Sosem voltam vadóc, de akkortól még szelídebb, türelmesebb, megértőbb, talán önzetlenebb is, szóval jobb – mesélte lelkesen, miközben úgy szorítottuk egymás kezét, hogy még csak véletlenül se csússzon ki az övé az enyémből.
Amikor felértünk, szétnéztünk minden irányba. Előttünk, odalent a város házai, tornyai, jobbra a Csókási-halastó. Bal kéz felé az óriási kukoricatáblák, mögöttünk pedig a Medve-hegy társai. A Brummogó, a Dörmögő, és a jóval kisebb, alacsonyabb Mackó-domb.
Szeptember vége felé járt az idő, már színesedett az erdő. A nap szelíden sütött, a szél sem volt erős. Madárszó is hallatszott, mi pedig még mindig fogtuk egymás kezét.
– Milyen szép! – álmélkodott Zsú. – Ugye?
– Igen, nagyon gyönyörű – erősítettem meg. – Vencel bácsi biztosan úgy fogalmazna, hogy bár a természet törvényei talán megváltoztak, szépségei egyelőre még megmaradtak. Ebben megcsodálhatjuk Isten szépérzékének művészi nagyságát. És ez így is van.
– Nagyon megismerted te ezt a Vencel bácsit – mosolygott szerelmem.
– Hát igen – feleltem -, és Istent is.
Átöleltük egymást. Jó így nekünk, nagyon jó. Itt vagyunk a Medve-hegy legtetején. Mi hárman. Igen, hárman. Isten, Zsú és én.
