Kasza Béla: A legjobb kezekben
Képzavart képzeltem botor lendülettel,
nem hűtött le ész, éltem hevülettel.
Írtam a magamét, nem tudni, mi végre,
csak most fogtam be a szám, nagy sóhaj: végre!
Most kéne kidobni újabb hatszáz versem,
és elfelejteni, mint ősz a nefelejcset.
A mai áldozat egy háromstrófás régi,
benne hiba hallgat, senki se becézi.
De talán mégsem! Átírom és rendben.
Szelíd bennem a szó, maradjatok csendben!
Fűzpihék vattázó öröme a tájon,
szederbokor szívén sóhajt a zöld álom.
Szépségkék színesül szitakötő szárnyán,
szobor fején madár ül, hallgat a kő, a márvány.
E rohanó világban visszavágyom régre,
sápadt vagyok árnyékban, kiállok a fényre.
Innentől a régi vers egy az egyben marad!
Legyetek a „szégyenem”, egyszerű, szép szavak!
Tengelic titkán tűnődik az értelem,
tollas ölelésben röpdös az érzelem.
Szédül a világban szelídség és vadság,
átjárja hitem a meztelen szabadság.
Fényekbe mártózom, csókom fenn az égen,
itt járok köztetek, régestelen régen,
elkopott a sarum, a lábam sebekben,
vágyaim Istennél, a legjobb kezekben.
