Kasza Béla: A spontaneitás az utolsó fázis
A végén csupán a szeretet marad meg a csillagok közül.
Nem igyekszik többre, nem tör a magasba
az idős ember, jó szónak, fájdalommentességnek örül.
Oltalmazza lassúsága, bús békéje, vélt nyugalma,
ujjong, ha tiszta a kép: mi a széna, mi a szalma.
És az erő, hol az erő?
Csak vészhelyzetben bukkan elő,
de rögtön kiderül, oly kevés.
A múlt felé fordul - mely elmúlott orvul -
hisz kell a léleknek az emlékezés.
Igyekszik nem aggódni, nem félni,
rendezetten, tervezetten próbál élni,
így jobbára elmarad a spontaneitás.
De ha a rendezettségének vége, úgysem marad más.
