Kasza Béla: Együtt sírok az őszvégi széllel
Ma reggel esett a hó,
de a földre érve el is olvadt,
hogy ne láthassa szelíd fehérségét
a mindenre kíváncsi fiatal holnap.
Nekem mondta el egyedül, megértem,
hisz részben vagy egészen
én is folyton titkolom
tisztaságom vén virágait
hullámos homlokomon.
Titok az is, bánatok rejtőznek
a mivégre-magány szürke erdejében,
csöndek ringató ölében remélnek megnyugvást;
ugyanitt tavaszi madaras álom
emlékezik elárvult faágon, semmi más.
Kettesben sírunk az őszvégi széllel,
záporesőként hull minden könnycsepp;
abban az emlékben ott hever valahol
egy magára maradt, halott kis ökörszem.
