Kasza Béla: Gallyként visz a szél
Elvették egy játékom,
talán az utolsót,
most fáradt a lelkem,
mint nagy, nehéz koporsó.
Némán hidegül bennem
s toporog a szándék,
fogyóban életem fénye,
terjed kopott árnyék.
A szeretet vajon
mért szédül e világban,
törött gallyként visz a szél,
nem talál már ágban.
Ülök magamban, hol
szürke a széles határ,
míg fájón hallgat s ölel
a végtelen magány.
