Kasza Béla: Nem akarok verset írni
Már nem akarok verset írni, szerelmet se kívánok,
hiszen az utóbbi csak fájna és ölne,
nem számíthatok viszonzásra, örömre.
És mégis írok, mert néha magával ragad,
elbűvöl a csoda, a tavasz,
a kellem, a szépség,
a báj, a kedvesség, és tessék!
máris versre késztet,
amint megérzem a szívemet nyitó nőt,
a kedveset, szépet.
Érzékelem, veszem tündöklő, tiszta jeleit,
amiket nem felém küld, nem is nekem szán.
Ilyenkor egy pillanatra fülig ér a szám,
aztán sírásra görbül,
amikor szembenéz velem
egy öregember a tükörbül'.
A nem szerelmes verssel is így vagyok,
bevisz a sűrűbe, a málnásba,
pedig időt és energiát nem ebbe kell fektetnem,
hanem minden egyéb másba.
Unoka mosolyába, muzsika dallamába,
természetimádatba, szabad mozgásba.
Közben menekülök a világ elől,
ami bánt, üldöz és megöl,
áldott álmokba, hajnali fényekbe,
valóságba, képzeletbe.
Barna búval élem napjaim,
alázatom, büszkeségem mindig velem,
s ha éppen mégsem, hát elképzelem.
Oly jó, hogy erős vagyok, mint a bivaly,
de jön majd egy könnyű kis vihar
és darabokra szaggat vidám villámaival.
