Kasza Béla: Táncolj csak, Tavasztündér
Mostanában nem voltam hallgatag, szótlan,
aurádba bújtam, verseket szóltam.
Közben az eget is kékre színeztem,
és egy-két bánatot alá terítettem.
Szőkülnek szellők, szőke néhány versem,
hajadba képzelek szelíd nefelejcset.
Bimbóznak a rügyek a tavasz kedvű fákon,
hajnal hajol rájuk majd alkonyat és álom.
Hajnal s alkony között átszalad a nappal,
szavakat becézek, van egy nagy kalappal.
A kiterített bánat napsütésre gyógyul,
én pedig nem fogok kifogyni a szóbul'.
De hogyha mégis, az se nagy érvágás.
Napsugár utazik madaraknak szárnyán,
később betoppannak sötét, hideg felhők,
azt hiszem, hozok a madaraknak ernyőt.
Nem is eső esik, hanem szálldos a hó,
kavarog, kevereg, mert arra való.
Amióta szeretlek, még nem volt ilyen tél.
Kimondtam megint… és bennem úgy zenél…
Ami engem illet, e rabság oly kedves.
Nyakamban pár hópehely olvadoz, nedves.
Ez a kis hózápor nem a télről beszélt.
Táncruha volt, ebben táncolt Tavasztündér.
